Deutschland sucht den Superstar
3.fejezet; 8.rész
Miya szemszögéből
{ Késői lángtenger
Szinte repesve örvendeztem barátnőm lelkes beszámolásáról és annak árodázásáról, minkét nem győzte hangsúlyozni mennyire oda van Billért. Szokásomhoz híven, most ellenkező viselkedést és 30 fokban elforgatott orrfintorgást vágtam volna, mégsem tettem, nehogy az őszinte arckifejezésem véget vegye vízesésszerű csacsogását.
- Óóó, Miya... - köszörülte ki hanyatt dobva magát ágyán mesebeillő mámorában, míg én, nos lássuk be, csak vágtam a jobbnál-jobb pofákat amit ő túlontúl viccesnek talált ahhoz, hogy ne hagyja ki kacagás nélkül. Csakugyan, már a hosszas beszélgetésünk a hajnali órákba is belehúztak. Álmatagul színleltem éberségemet, holott minden egyes szónál víziló méretőeket ásítottam. Nat tekintettel arra, hogy nem kapott semmilyen reakciót boldog perceiben, küldött az ágyamba, biztató szavakat hallatva.
- Holnap akkor folytatom. - ,, Nah még az kéne! " Bármennyire is hallatszott izgatottsággal túlfűtötten a hír, mégsem hozott lázba. ,, Miya! Te látszat jó barát!!! Meddig folytatód még ezt a "undorodom Billtől" diagnózisodat?! " Beletörődni igen nehéz volt, de megtalálni benne az hazugságot annál inkább. Elvégre, én is voltam " valaha " a barátnője. És elég valószínű, hogy páran ezt jó-indulatú féltékenységnek találják majd. Persze, az végképp nem hiányozna zsúfoltig betelt időpontjaimban, hogy néhányan ezt az orrom alá dörgöljék. De mielőtt rá vágnám, a tettleges hazugságot erre a mondatra, vajon tényleg az lenne a számomra legmegnyugtatóbb? Egyirányúan hallgassak az agyamra amik egyre meggyőzőbb mondatokat árasztanak belőlem? Vagy most az egyszer tényleg el kéne gondolkoznom azon, miért ilyen negatív hozzáállással vetem meg a banda frontemberét? Tényleg ennek most van itt az ideje? Viszont ha halasztom, akkor sem nyugtatja meg a lelkiismeretem, és ha valóban elkerülök ahhoz a bizonyos: " Féltékeny vagy? " monológhoz, akkor semmilyen nyomos érvel nem nyugtatnám meg a beszédtársamat, még ha tagadnám is. Mindenesetre, ez nem éppen az az idő, hogy Sherlock Holmes-ot meghazudtolóan utána járjak saját érzéseimnek. Ez a nap pedig, kilátásom szerint minden bizonnyal, a holnapot fogja tartalmasan beütemezni.
***
A megszokottnál hűvösebb reggel ébredtem, rácáfolásként pedig a hűvös érzésre, meglepetésemre a padló kietlensége szolgált. Natalie jóvoltából, megint vidéki parasztként élvezhettem a kényelmet, ellenben amit ez az 5 csillagos hotel nyújt. ,, Minő meglepetés! " Kicsattanó gerinc fájdalmam, talán, megközelítette egy 60 éves szintjét mostanra, de a koffein függőségem csillapító folyadékjának kutatását generációkon keresztül örökölni kell. Kilépve a busz forgatagos átjáróján, kellett szembesülnöm a kihalt látványra, és a reggeli horkantások morajára. ,, Nah szép! " Később némi keservvel fanyalodtam a hagyományos narancslére, mivel a kávé felemésztett adagjáért legtöbbször én voltam a bűnös. Magányos üdítő szürcsölésemben tűnt föl a kóválygó Georg, aki szemrebbenést nem zavartatta magát, hogy mindössze egy bokszer alsó takarta szépségeit. Ez kiválóan taglalta számomra, hogy az ilyen eseményekért kell fölkelnie az embernek.
- Nah és a koffein? - üdvözlésképpen vagy anélkül, húzódott féloldalúan vigyora, bögréje takarásában.
- Elfogyott.
- Nem csoda! Hiszen Natalieval úgy kuszmálkodtatok rajta, mint éhes patkányok az atomrobbanás után. - fejezte ki magát a viccesebbnél nyomosztóbban, semmibe véve a már megszokott reggeli tudatlanságot és még félálmatlanságot.
- Tudsz még valami infóval el...Hááhh.. látni? - kérdezte ásításával megszakítva mondatát tőlem, aki még talán a pontos helyzetét se volt képes bemérni megfelelően.
- Ne tőlem kérdezd! Attól kérdezd, akinek Zordonra emlékeztető hajkoronája van! - háborodtam fel a dolgon, hogy hasonlatában csak engem talált alkalmasnak gúnyolódásában. Őt sem kecsegtette, hogy mielőbb szavon foghasson valamivel, akárcsak engem, így döntése egy reggeli felfrissítő zuhanynál maradt.
- Akkor meg volt a napi gúnyolódás, a szarkazmus...de valami még mindig hiányzik. Áhh...ez az! - ironikusan számolgatta ujjpercein végre hajtott tetteit, hiányzó láncszemként pedig, az ki nem maradhatott a rangsorából, hogy ne helyezte volna, pontosabban ne markolta volna meg fenéktájamat búcsúzásként. Nem kell rögtön rosszra gondolni, hisz Gustavtól és Georgtól már megszokott tény, hogy szeretik éreztetni a kezüket azon ami az övék. Természetesen idézőjelben. Georg ellenben dobos társától, hajlamos volt gyakrabban túllőni a célon. Maradéktalanul elviseltem a férfi ösztöneinek kiélését a tomporomon, de a un. csúsztatási technikánál már be adtam a fenyegetést.
- Georg!! - mordultam rá.
- Jól van...jól van. - ártatlanul lóbálta a kezét mellmagasságában, mintha ő semmit rosszat nem tett volna, majd végérvényesen is eltűnt a mellékhelyiségbe. Ismét magányosan de ösztökélve megyöztem magamat, hogy visszatérve hállókörletembe átöltözzek és nehézkesen ébredésre erőltessem drága barátnőmet. Tudatosan vetettem bele a fejem, sőt megerősítem, hogy az ébresztési technikám újból sikert ért el nála. Valahogy így indítottam a reggel első párbeszédét közöttünk:
- Natalie!! Bill-t megölték álmában!!
- MIIII????! - halál félelem ült ki az arcán, miközben szélvészen, derékszögben feltápászkodott az ágyán. ,, Nah, most aztán alaposan felköltettem, jobban is mint kéne. " Jegyeztem meg kissé elvetve a súlyt egy ártatlan ébresztésben. Talán bele telt 10 percbe is, mialatt megértettem vele az igen elfuserált poénomat így 9 óra tájt. És ezt, kicsit se becsmérve, Nat egy erős tockossal jutalmazott.
- Áúúú! - jajgattam föl hirtelen.
- Hogy mondhatsz ilyeneket?!! - förmedt rám barátnőm, mintha csak egy bekövetkező jósolást prófétáltam volna.
- Úgy utálom mikor ilyen véresen komolyan veszed a dolgokat vele kapcsolatban.
- Miért ne?! Hiszen szeretem. - mondata mély benyomással lankasztó néma szünetet hagyott. Bárhogy hozza a szituáció, a konkrétum mindig is ott van, mikor ilyen mondatok hallat. Igen, valóban szereti. Méghozzá szerelmesen. Bár, megkönnyítené a dolgát, ha Bill is ugyanilyen érzelmet táplálna iránta. Lehetséges, hogy ebben a pár napban már meg is kezdődött "az" a stádium, de mintha egy maroknyi kételyt is éreznék benne. De, még mielőtt düllőre jutottam volna a tanulságban, váratlanul Nat megtörve a maga által generált csöndjében, átölelt. Hát hova lehet ezt kategóriázni?
- Szerinted még elhív egy randira? - kérdezte, neheztelve ránehezedve a vállamra.
- Hát, hogy ne! Ha az első ilyen jól sikerült, mint mesélted, akkor hülye lenne nem kérni még egy alkalmat. Bár az ő esetében... - nyugtatgattam humorosan, reményt sugározva. Jól eredménykét félfüllel hallottam is azt a megtört de annál édesebb kuncogását, amit már sokadszor leplez zavarában. Ám, hogy mégse lehessen olyan nyugtató a téma, így illetlenül kénytelenek voltunk eltűrni pár bandatag betömörülését az ajtón, valami közlés céljából kifolyólag.
- Csajok!! Itt vagyunk Köln-ben!! - hangzott föl a frontemberből, büszkén bejelentve a végállomást helyét.
- Már megint?! - fogadtam slamposan.
- Igaz is, már jó párszor jártunk itt... - folytatta Tom, miközben közénk ülve szét választott az ölelésből Nattal. - de úgy érzem ez lesz majd a legjobb turné helyünk. - kacéran körözgette a virsli vastagságú ujjait a combomon.
- Jah, főleg hogy közös döntés alapján két külön hálószobát kérünk. - ráztam le Tom zavaró végtagját a lábamról.
- Jaj, ne már lányok! Még azt elfogadom, hogy többször pofára ejtettétek az öcsémet meg engem, de legyen már meg a közös moraj, úgy mint annak idején!
- Reménytelen próbálkozás! - toltam Tom arcába a kezem viszonzásul, majd gyorsan ki is viharzottam a turnébuszból a helyi sport centrumhoz menetelve, két biztonsági mellé közre zárva. Feltérképezve a helyet, közösen fogadtuk egy ,, Ahhh " kijelentés mellett, amit Bill hisztérikusan bátran hangoztatott még akkor is, mikor már mindenkinek alábbhagyott a bámulat érzése. Ez jelentette azt számunkra, hogy igen csak tart a koncerttől, hiszen ez lesz az eddigi legnagyobb közönség létszámú fellépésük a bandának. Nem meglepő, ha attól tart, hogy menten elokádja magát amint rávilágít az első reflektor fény a színpadra kilépve. Viszont bennem ilyen mennyiségű aggodalom mégsem szorult. Úgy voltam vele, hogy ha mégis elbénázom, legalább 3 hónapig nevetnek rajta az emberek, ha nem többet, majd lassan így is úgy is elfelejtik. Ez logikus nem? Persze Natnak hiába jöhettem az ilyesfajta magyarázataimmal, amik még talán még az "ősrobbanást" is megcáfolják, ő így sem talált benne ésszerűséget. Épp ezért, nem is strapáltam hiába magam, hagytam hogy lenyugodjon, amit gyakorlatilag mindig azzal oldok meg, hogy ráküldöm Bill-t. Így közösen nyugtatgatják egymást a marhaságaikkal, a saját virágnyelvükkel amit ők szerencsére megértenek egymást közt. Kigondolná, hogy még logikailag is ugyanolyan gyári beállítást kaptak. Lassan már bosszant ez a sokadik hasonlóságuk! De így legalább észreveszik egymást, ha már alaptalan érzik egy hozzájuk képest nagyobb logikai ponttal rendelkező emberrel társalognak. Rendben, a felderítés már javarészt megtörtént, bár, még mindig vannak olyan helyek ahol azt hinné az ember már elment mellett, de aztán még se. Végül a hagyományt követve beértünk a Backstagebe, ahol újra és újra rákészültek a koncert következményeire a banda tagjai egytől-egyig. Tom rögeszmével a gitárját hangolgatta Georggal, Gustav pedig ennek hiányában fehér ragadós cetliket ragasztgatott az ujjperceinek hajlatában. Csak tudnám minek. Én természetesen az MP3-mal a fülemben vettem át az utolsó ütemeket, míg Natalie Bill sminkjén ügyködött. Ami röpke 3 perc alatt kész is lett, amint Nataliet behálózta Bill rossz szokásának tárgya, a dohány füstje. Mint az tudniillik, ő alapjába véve imádja a cigit, de ha ideges akkor olyan mennyiséget fújat át keresztül a tüdején, ami egy gyárnak is megfelelne. A fulladás kereszttűzében menekült hátam mögé Nat friss levegőt begyűjtve, mialatt én ellenszeves pillantásaim tudattam Billel, hogy legyen tisztes távolságban a mérgező felhő füstölőjével. Ő azonnal vette is a lapot, miután távozott a teremből. ,, Egy baj forrással kevesebb! " Fújtam ki a levegőt, megkönnyebbülten előcsalogatva hátam mögül Nataliet. Az viszont aggasztó volt, nem csak számomra, hogy Bill távozása után nem volt képes időben megjelenni még mielőtt a banda színpadra lépne. A keresgélés soha nem volt a szakterületem, így alapvetően a banda statisztái kezdték meg a felderítését. Ám, nincs örömhír. Akárcsak bennem, addigra mindenkiben felszökött a vér a homlokereiben, hogy mégis miért játssza ezt az idegesítő "megváratós" figurát velünk? Miután rossz kilátástalanságukban, utolsó mentsvárként engem szedtek elő B-tervnek.
- Mégis hol a fenébe van ez a f****!!? - tört elő testvéréből eleinte, majd kissé átgondoltan hozzám fordult megihletődően.
- Miért nem keresed meg te?!
- Én??! Mégis miért, ha más se tudja hol van!!? - reagáltam, negatívan hárítva alaptalan kérdését.
- Mert te ismered, és csak te tudod meggyőzni!!
- Nahát, ez igen logikus...én, egy ezer ismeretlen ismerem de a saját bátyja nem?!
- Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy rád jobban hallgat és ha meg is találod, talán visszatudod adni az önbizalmát...mert szerintem, csak egyszerűen bepánikolt a fellépéstől. - taglalta bővebben Tom, amire igaz kevés tartással de beleegyezően rábólintottam. Sietve rögtön én is megkezdtem a kutatást iránta, kezdve azoktól helyektől, ahol valószínűleg tartózkodhat. Megfordultam az öltözők minden egyes zegzugában, még a turnébuszban is, de honlétét továbbra sem találtam. Aztán felötlött bennem, hogy egyetlen helyen nem jártam még, ami kissé kínos számomra, de bátran jelentsük ki, hogy a férfi mosdó volt. Én viszont habozás nélkül lenyeltem a gombócot a torkomban, mert ahhoz kötöttem magam, ha törik ha szakad, akkor is bemegyek! Elegendő bátorságot véve helyeztem a kilincsre a kezem, ám a kiszűrődő hangok ennek folytatásban hamar gátat szabtak. Őt hallottam, kétségbeesett morajjal, azon elmélkedve hangosan, hogy most mi tévő legyen. Persze, nem akartam azonnal ráijeszteni tanácstalan hangulatában, s döntésül adtam csökevényes akaratomnak, hogy várjak míg lecsillapulnak a kedélyek. De számításaim amilyen pozitívan sugároztak, olyannyira lettek negatívak. Kezdve attól a monológtól, mikor kilátástalanságában Bill, gyors témát váltva áttért a barátnőmre, Nataliera. És mondatai nem éppen a kellő kedvességet adták tudássomra.
- Istenem!! Bill!! Hogy lehetsz ekkora barom! Légy végre férfi is mond meg Natnak, hogy nem táplálsz iránta olyan érzelmeket mint ő irántam!! El kell mondanom, mert ha nem, előbb-utóbb beleszakadok a bűntudatba!! - s ekkor léptem be illetlenül, teljesen felbőszülve a szavai hallatán.
- Hogy mi van?! - kérdeztem vissza felháborodottan a tükörképével szemben.
- Miya?? ... Te mit - már nem bírtam magam türtőztetni gyorsan feltörekvő érzelemkirohanásaimban, így rögtön a szavába fogadtam.
- Te mi fenét...?? Hrrrr! - kaptam mérgesen a homlokomhoz, miközben idegesen dobbantottam a magassarkú csizmámmal föl s alá járva.
- Tudtam, hogy valami hülyeséget csinálsz!!!! Megmondtam, hogy használd ki őt!!! - ösztönből ajándékoztam volna meg egy jó erős pofonnal, de meglepetésesemre most elhárította azt.
- Nem akarom, hogy megüss! - válaszolt lesütött szempilláival, amit sem értelmezni sem kikövetkeztetni nem volt elképzelésem. Így csak akaratosan kaptam ki a kezemet a fogásából.
- Hidd el, én sem akartam...de...de valahogy féltékennyé kellett, hogy tegyelek! - magyarázata túlontúl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ne folytassam tovább ezt a köztünk zajló ellenszenves háborút.
- Szóval erre megy ki a játék! - zsörtölődtem rá, és az a láthatatlan célra szál és végül nagy megterhelések árán már beadta a derekát, és végérvényesen is elszakadt.
- Fog már fel, te elbaszott ének palánta, hogy soha, de soha büdös életben nem foglak szeretni!! Nem érdekel, hogy naponta többször eljátszod ugyanazt a figurát, nem érdekel, hogy sírsz éjjelente mikor úgy érzed minden hiábavaló nálam, az se érdekel ha ezért felvágnád az ereid, de a barátaimról és a szeretteimről akadj le!!!! Vagy hidd el olyat teszek, amit még magam is megbánok, és semmilyen lelkifurdalással itt hagylak az egész pereputtyal, Nattal egyetembe!!! - keményen értésül feleltem neki, s szinte minden porcikám izzását kiadtam rajta, ott ahol csak értem. Rendkívül kihozott a sodromból, ami nagyon ritkán adódik meg keveseknek. És most, újonc áldozatként tapasztalhatta meg vérmérsékletem legfelsőbb határát, amit, nos, nem is egy könnyen hagyott könnyzápor nélkül. Gyöngyözően patakzani kezdett belőle a sírás, fokozottan intenzívebben, miután mély sérelmében és szívfacsaró érzelmeiben futásnak eredve kiviharzott a mellékhelyiségből. A reakcióját elnézve döbbenten álltam szembe a tükörképemmel, és ahogy ott néztem magam, olyan érzés fogott el mintha, a hasonmásom szólna hozzám, ami szinte égetően belevágódott a fejembe, - ,, mégis is ki az ott? Én vagyok? " -. Nem ismertem magamra. Beláttam túlzott uralkodhatatlan önkontrollomat iránta, ami épp olyan kín szenvedést ért el a belsőmben mint a külsőmben. Csakhamar rajtam is megjelentek a könnyek sorozata, miközben belülről csak az égető és kín kapott el folyamatosan. Ez volt számomra az a fokozhatatlan bűntudat, mely lassan a depresszióba csúszott át. Borzasztó érzés! S ennek közepette még enyhíteni is alig tudtam a fájdalmamon, ami érezhetően a földre is kényszerített. Letérdelt testhelyzetemben, gyötrő szív fájdalmamban és fokozhatatlan zokogásomban esedeztem az ért az új esélyért, hogy visszacsinálhassam mindazt, amit pár perccel korábban érzéktelenül és meggondolatlanul a fejéhez vágtam Billnek.
- Nem...nem..nem akartam... - erősen kaptam bele a hajamba, közben szívem is alig bírta már a saját iramát. Erősen zihálva akarta kiküszöbölni azt a feltehetőleg még lehetségesnek vélt korai szívrohamot. - sajnálom Bill!! Sajnálom! - ordítottam fel kínomban, megfeszült test izmaim pedig erre válaszolván végképp elerjedve taszítottak a hideg csempézett padlóra. Majd lassan, kimerülhetetlen sírásomban minden energiát kiűzve testemből, akaratlanul elszenderedtem ott, mely semmilyen kikötött időpontot nem kísért magával. Csak azokat a pillanatképeket, amik visszamenőleg végig kísértek a rémálmomban.
- Natalie!! Bill-t megölték álmában!!
- MIIII????! - halál félelem ült ki az arcán, miközben szélvészen, derékszögben feltápászkodott az ágyán. ,, Nah, most aztán alaposan felköltettem, jobban is mint kéne. " Jegyeztem meg kissé elvetve a súlyt egy ártatlan ébresztésben. Talán bele telt 10 percbe is, mialatt megértettem vele az igen elfuserált poénomat így 9 óra tájt. És ezt, kicsit se becsmérve, Nat egy erős tockossal jutalmazott.
- Áúúú! - jajgattam föl hirtelen.
- Hogy mondhatsz ilyeneket?!! - förmedt rám barátnőm, mintha csak egy bekövetkező jósolást prófétáltam volna.
- Úgy utálom mikor ilyen véresen komolyan veszed a dolgokat vele kapcsolatban.
- Miért ne?! Hiszen szeretem. - mondata mély benyomással lankasztó néma szünetet hagyott. Bárhogy hozza a szituáció, a konkrétum mindig is ott van, mikor ilyen mondatok hallat. Igen, valóban szereti. Méghozzá szerelmesen. Bár, megkönnyítené a dolgát, ha Bill is ugyanilyen érzelmet táplálna iránta. Lehetséges, hogy ebben a pár napban már meg is kezdődött "az" a stádium, de mintha egy maroknyi kételyt is éreznék benne. De, még mielőtt düllőre jutottam volna a tanulságban, váratlanul Nat megtörve a maga által generált csöndjében, átölelt. Hát hova lehet ezt kategóriázni?
- Szerinted még elhív egy randira? - kérdezte, neheztelve ránehezedve a vállamra.
- Hát, hogy ne! Ha az első ilyen jól sikerült, mint mesélted, akkor hülye lenne nem kérni még egy alkalmat. Bár az ő esetében... - nyugtatgattam humorosan, reményt sugározva. Jól eredménykét félfüllel hallottam is azt a megtört de annál édesebb kuncogását, amit már sokadszor leplez zavarában. Ám, hogy mégse lehessen olyan nyugtató a téma, így illetlenül kénytelenek voltunk eltűrni pár bandatag betömörülését az ajtón, valami közlés céljából kifolyólag.
- Csajok!! Itt vagyunk Köln-ben!! - hangzott föl a frontemberből, büszkén bejelentve a végállomást helyét.
- Már megint?! - fogadtam slamposan.
- Igaz is, már jó párszor jártunk itt... - folytatta Tom, miközben közénk ülve szét választott az ölelésből Nattal. - de úgy érzem ez lesz majd a legjobb turné helyünk. - kacéran körözgette a virsli vastagságú ujjait a combomon.
- Jah, főleg hogy közös döntés alapján két külön hálószobát kérünk. - ráztam le Tom zavaró végtagját a lábamról.
- Jaj, ne már lányok! Még azt elfogadom, hogy többször pofára ejtettétek az öcsémet meg engem, de legyen már meg a közös moraj, úgy mint annak idején!
- Reménytelen próbálkozás! - toltam Tom arcába a kezem viszonzásul, majd gyorsan ki is viharzottam a turnébuszból a helyi sport centrumhoz menetelve, két biztonsági mellé közre zárva. Feltérképezve a helyet, közösen fogadtuk egy ,, Ahhh " kijelentés mellett, amit Bill hisztérikusan bátran hangoztatott még akkor is, mikor már mindenkinek alábbhagyott a bámulat érzése. Ez jelentette azt számunkra, hogy igen csak tart a koncerttől, hiszen ez lesz az eddigi legnagyobb közönség létszámú fellépésük a bandának. Nem meglepő, ha attól tart, hogy menten elokádja magát amint rávilágít az első reflektor fény a színpadra kilépve. Viszont bennem ilyen mennyiségű aggodalom mégsem szorult. Úgy voltam vele, hogy ha mégis elbénázom, legalább 3 hónapig nevetnek rajta az emberek, ha nem többet, majd lassan így is úgy is elfelejtik. Ez logikus nem? Persze Natnak hiába jöhettem az ilyesfajta magyarázataimmal, amik még talán még az "ősrobbanást" is megcáfolják, ő így sem talált benne ésszerűséget. Épp ezért, nem is strapáltam hiába magam, hagytam hogy lenyugodjon, amit gyakorlatilag mindig azzal oldok meg, hogy ráküldöm Bill-t. Így közösen nyugtatgatják egymást a marhaságaikkal, a saját virágnyelvükkel amit ők szerencsére megértenek egymást közt. Kigondolná, hogy még logikailag is ugyanolyan gyári beállítást kaptak. Lassan már bosszant ez a sokadik hasonlóságuk! De így legalább észreveszik egymást, ha már alaptalan érzik egy hozzájuk képest nagyobb logikai ponttal rendelkező emberrel társalognak. Rendben, a felderítés már javarészt megtörtént, bár, még mindig vannak olyan helyek ahol azt hinné az ember már elment mellett, de aztán még se. Végül a hagyományt követve beértünk a Backstagebe, ahol újra és újra rákészültek a koncert következményeire a banda tagjai egytől-egyig. Tom rögeszmével a gitárját hangolgatta Georggal, Gustav pedig ennek hiányában fehér ragadós cetliket ragasztgatott az ujjperceinek hajlatában. Csak tudnám minek. Én természetesen az MP3-mal a fülemben vettem át az utolsó ütemeket, míg Natalie Bill sminkjén ügyködött. Ami röpke 3 perc alatt kész is lett, amint Nataliet behálózta Bill rossz szokásának tárgya, a dohány füstje. Mint az tudniillik, ő alapjába véve imádja a cigit, de ha ideges akkor olyan mennyiséget fújat át keresztül a tüdején, ami egy gyárnak is megfelelne. A fulladás kereszttűzében menekült hátam mögé Nat friss levegőt begyűjtve, mialatt én ellenszeves pillantásaim tudattam Billel, hogy legyen tisztes távolságban a mérgező felhő füstölőjével. Ő azonnal vette is a lapot, miután távozott a teremből. ,, Egy baj forrással kevesebb! " Fújtam ki a levegőt, megkönnyebbülten előcsalogatva hátam mögül Nataliet. Az viszont aggasztó volt, nem csak számomra, hogy Bill távozása után nem volt képes időben megjelenni még mielőtt a banda színpadra lépne. A keresgélés soha nem volt a szakterületem, így alapvetően a banda statisztái kezdték meg a felderítését. Ám, nincs örömhír. Akárcsak bennem, addigra mindenkiben felszökött a vér a homlokereiben, hogy mégis miért játssza ezt az idegesítő "megváratós" figurát velünk? Miután rossz kilátástalanságukban, utolsó mentsvárként engem szedtek elő B-tervnek.
- Mégis hol a fenébe van ez a f****!!? - tört elő testvéréből eleinte, majd kissé átgondoltan hozzám fordult megihletődően.
- Miért nem keresed meg te?!
- Én??! Mégis miért, ha más se tudja hol van!!? - reagáltam, negatívan hárítva alaptalan kérdését.
- Mert te ismered, és csak te tudod meggyőzni!!
- Nahát, ez igen logikus...én, egy ezer ismeretlen ismerem de a saját bátyja nem?!
- Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy rád jobban hallgat és ha meg is találod, talán visszatudod adni az önbizalmát...mert szerintem, csak egyszerűen bepánikolt a fellépéstől. - taglalta bővebben Tom, amire igaz kevés tartással de beleegyezően rábólintottam. Sietve rögtön én is megkezdtem a kutatást iránta, kezdve azoktól helyektől, ahol valószínűleg tartózkodhat. Megfordultam az öltözők minden egyes zegzugában, még a turnébuszban is, de honlétét továbbra sem találtam. Aztán felötlött bennem, hogy egyetlen helyen nem jártam még, ami kissé kínos számomra, de bátran jelentsük ki, hogy a férfi mosdó volt. Én viszont habozás nélkül lenyeltem a gombócot a torkomban, mert ahhoz kötöttem magam, ha törik ha szakad, akkor is bemegyek! Elegendő bátorságot véve helyeztem a kilincsre a kezem, ám a kiszűrődő hangok ennek folytatásban hamar gátat szabtak. Őt hallottam, kétségbeesett morajjal, azon elmélkedve hangosan, hogy most mi tévő legyen. Persze, nem akartam azonnal ráijeszteni tanácstalan hangulatában, s döntésül adtam csökevényes akaratomnak, hogy várjak míg lecsillapulnak a kedélyek. De számításaim amilyen pozitívan sugároztak, olyannyira lettek negatívak. Kezdve attól a monológtól, mikor kilátástalanságában Bill, gyors témát váltva áttért a barátnőmre, Nataliera. És mondatai nem éppen a kellő kedvességet adták tudássomra.
- Istenem!! Bill!! Hogy lehetsz ekkora barom! Légy végre férfi is mond meg Natnak, hogy nem táplálsz iránta olyan érzelmeket mint ő irántam!! El kell mondanom, mert ha nem, előbb-utóbb beleszakadok a bűntudatba!! - s ekkor léptem be illetlenül, teljesen felbőszülve a szavai hallatán.
- Hogy mi van?! - kérdeztem vissza felháborodottan a tükörképével szemben.
- Miya?? ... Te mit - már nem bírtam magam türtőztetni gyorsan feltörekvő érzelemkirohanásaimban, így rögtön a szavába fogadtam.
- Te mi fenét...?? Hrrrr! - kaptam mérgesen a homlokomhoz, miközben idegesen dobbantottam a magassarkú csizmámmal föl s alá járva.
- Tudtam, hogy valami hülyeséget csinálsz!!!! Megmondtam, hogy használd ki őt!!! - ösztönből ajándékoztam volna meg egy jó erős pofonnal, de meglepetésesemre most elhárította azt.
- Nem akarom, hogy megüss! - válaszolt lesütött szempilláival, amit sem értelmezni sem kikövetkeztetni nem volt elképzelésem. Így csak akaratosan kaptam ki a kezemet a fogásából.
- Hidd el, én sem akartam...de...de valahogy féltékennyé kellett, hogy tegyelek! - magyarázata túlontúl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ne folytassam tovább ezt a köztünk zajló ellenszenves háborút.
- Szóval erre megy ki a játék! - zsörtölődtem rá, és az a láthatatlan célra szál és végül nagy megterhelések árán már beadta a derekát, és végérvényesen is elszakadt.
- Fog már fel, te elbaszott ének palánta, hogy soha, de soha büdös életben nem foglak szeretni!! Nem érdekel, hogy naponta többször eljátszod ugyanazt a figurát, nem érdekel, hogy sírsz éjjelente mikor úgy érzed minden hiábavaló nálam, az se érdekel ha ezért felvágnád az ereid, de a barátaimról és a szeretteimről akadj le!!!! Vagy hidd el olyat teszek, amit még magam is megbánok, és semmilyen lelkifurdalással itt hagylak az egész pereputtyal, Nattal egyetembe!!! - keményen értésül feleltem neki, s szinte minden porcikám izzását kiadtam rajta, ott ahol csak értem. Rendkívül kihozott a sodromból, ami nagyon ritkán adódik meg keveseknek. És most, újonc áldozatként tapasztalhatta meg vérmérsékletem legfelsőbb határát, amit, nos, nem is egy könnyen hagyott könnyzápor nélkül. Gyöngyözően patakzani kezdett belőle a sírás, fokozottan intenzívebben, miután mély sérelmében és szívfacsaró érzelmeiben futásnak eredve kiviharzott a mellékhelyiségből. A reakcióját elnézve döbbenten álltam szembe a tükörképemmel, és ahogy ott néztem magam, olyan érzés fogott el mintha, a hasonmásom szólna hozzám, ami szinte égetően belevágódott a fejembe, - ,, mégis is ki az ott? Én vagyok? " -. Nem ismertem magamra. Beláttam túlzott uralkodhatatlan önkontrollomat iránta, ami épp olyan kín szenvedést ért el a belsőmben mint a külsőmben. Csakhamar rajtam is megjelentek a könnyek sorozata, miközben belülről csak az égető és kín kapott el folyamatosan. Ez volt számomra az a fokozhatatlan bűntudat, mely lassan a depresszióba csúszott át. Borzasztó érzés! S ennek közepette még enyhíteni is alig tudtam a fájdalmamon, ami érezhetően a földre is kényszerített. Letérdelt testhelyzetemben, gyötrő szív fájdalmamban és fokozhatatlan zokogásomban esedeztem az ért az új esélyért, hogy visszacsinálhassam mindazt, amit pár perccel korábban érzéktelenül és meggondolatlanul a fejéhez vágtam Billnek.
- Nem...nem..nem akartam... - erősen kaptam bele a hajamba, közben szívem is alig bírta már a saját iramát. Erősen zihálva akarta kiküszöbölni azt a feltehetőleg még lehetségesnek vélt korai szívrohamot. - sajnálom Bill!! Sajnálom! - ordítottam fel kínomban, megfeszült test izmaim pedig erre válaszolván végképp elerjedve taszítottak a hideg csempézett padlóra. Majd lassan, kimerülhetetlen sírásomban minden energiát kiűzve testemből, akaratlanul elszenderedtem ott, mely semmilyen kikötött időpontot nem kísért magával. Csak azokat a pillanatképeket, amik visszamenőleg végig kísértek a rémálmomban.