Deutschland sucht den Superstar
3.fejezet; 5.rész
Natalie szemszögéből
{ Tudatlan randihívás
Reggel háromnegyed öt óta nem jött álom a szememre. Rávettem magam, hogy igyak egy pohár vizet, valamint lézengjek egy kicsit a lakásba. Aztán mikor ismét visszatértem Miyával közös szobánkba az a látvány tárult elém, hogy barátnőm az ágyán fekszik, de sír. Lehet tegnap összekaptunk kissé, mikor ki akartam mondani, hogy Tom... mindegy! De ez nem elég arra, hogy ne törődjek vele, hagyjam figyelmen kívül! Ettől függetlenül még mindig a legjobb barátnőm, és az utolsó ember lenne a földön, akitől elviselném, hogy sírjon. Óvatos léptekkel közelítettem meg, majd le akartam volna ülni az ágya szélére, de meggondoltam magam. Ehelyett megkérdeztem:
- Mi a baj, Miya?
- Hagyj most...
Jött az egyértelmű, már-már megszokott válasz. Mindig ezt mondja, mikor maga alatt van. Amikor szomorú jobb szeret egyedül lenni. Különös tudom, de a lényeg, hogy ezzel tisztában vagyok, és megteszem amit szeretne. Ám ebben a pillanatban mindent megtettem volna, csak nem hagytam volna egyedül. Igazából nagyon érdekelt mi baj történhetett megint, de csupán azért, mert mostanában is elég sokat sírt, nem akarom, hogy szomorú legyen!
- Miya...
- Menj ki!
- Oké.
Ez már erőteljesebb volt részéről, azért is futamodtam meg. De meglepetésemre, mikor az ajtóban álltam, és épp készültem kimenni ő megint megszólított:
- Inkább maradj.
Furcsa. Tényleg jobb szeret egyedül lenni, mikor maga alatt van! De ezúttal valahogy örültem neki, hogy maradásra akart bírni. Visszamentem, és leültem. Hamarosan ő is felült mellém, majd egy baráti öleléssel jutalmaztam, miközben ő még szipogott egy kicsit.
- Akarsz róla beszélni?
- Hát... nem tudom. Majd később, oké?
- Ahogy érzed.
Mondtam neki, majd rámeredtem gülü szemekkel, amire ő mondta:
- Ne nézz így.
Ez így ment egy ideig. Addig amíg el nem sikerült mondania nekem mindent. El is gondolkoztam mondandóján... Tom nekem se mondta, hogy szeret (bár én se...). De viszont mégis megértés helyett inkább mérges voltam az idősebbik Kaulitzra. Bár a tény, hogy pont Tom mondja ki egy lánynak elég valószínűtlen - de mégis el tudom róla képzelni! De akkor mégis miben akadályozza meg? Hiszen Miya bőven megérdemelne ennyit azután a sok minden után, ami történt vele!
- Nem igen tudok rá mit mondani, Miya... de hallod! Ne törődj vele! Nem érdemli meg, hogy sírj érte.
- Akkor meg mondod mégis mit csináljak?!
- Nem nekem kéne megmondanom, neked kéne rájönnöd.
Vontam válat, amire Miya ismét hátradobta magát. Szóval nem segítettem! De mégis mit kéne mondanom? Még sosem voltam ilyen helyzetben, ötletem sincs mit kéne tegyen.
- Akarsz aludni?
Kérdésemet követően bólintott egyet, én pedig hamarosan kitértem ideiglenes szobánkból. Ha egyedül akar maradni egyedül is fog! Ha neki ez kell. Én pedig úgy döntöttem miután becsuktam az ajtót, hogy lemenjek a konyha szerű lyukba és készítsek egy teát neki. Hátha jól esne! Talán rossz szokás, hogyha valaki elég sz*rul van, akkor örökké a nyakára járok, de nem tudok rajta változtatni. Mikor elkészítettem és éppen megfordultam az ajtó felé pont Tom suhant el az ajtó előtt. A hirtelen jött indulattól vezérelve kitoppantam a helységből és rárivaltam:
- Tom te egy akkora...
De befejezni nem tudtam, mert a banda másik három tagja is engem állított figyelmük középpontjába. Pislogtam, és ők leutánozták, aztán Tom feltette a kérdést:
- Mi van velem? Mi vagyok?
Tekintetem végigfuttattam Gustavon, aki épp rágcsált valamit, aztán Georgon, és végül Billen. Na róla aztán elég gyorsan lekaptam a szemem, hiszen eszembe jutott a tegnap este. Éreztem, ahogy arcszínem fokozatosan változik, és nem akartam tovább szemtől-szemben állni az egész Tokio Hotellel. Főleg nem, hogy most ő is itt van, és tudja mit is érzek iránta! Kellemetlen érzések kavalkádja kerített hatalmába és hirtelen végigfutott hátamon a hideg. Átgondoltam: akarom én ezt? De a legfontosabb: mit is akartam még ez előtt pár perccel? Ja igen! Miyának felvinni egy pohár teát.
- Mindegy.
Zártam le ennyivel, majd sarkon fordultam, és felrobogtam Miyához. Mikorra ismét bent voltam a közös szobánkba már aludt. Gondoltam leteszem az éjeli szekrényére a teát. Ez meg is történt, ezt követően megint rámeredtem alvó barátnőmre. Azóta mióta kimentem magára húzott egy pléd szerűséget, tehát az arcát nem láttam, mert pont eltakarta. Lábujjhegyen kellett ismét kimennem, és mikor becsuktam megint az ajtót...
- Natalie!
Hatalmasat sikítottam, mert a személy, aki épp a nevemet mondta ki nem volt más, mint maga Bill. Szám elé kaptam a kezem, ő pedig elmosolyodott, de közben minden erejével a padlót fixírozta. Megköszörültem a torkom, majd próbáltam emberi hangnemre váltani, és a következőket mondtam:
- Szerintem nem kéne felébresztened. Nem jössz vissza később hozzá?
Érdeklődtem tőle pislogási rohamom közepedte, de mikor meglepetten nézett rám, már éreztem, hogy valamit elcsesztem. De, hogy mit is az nem jutott eszembe. Viszont ő hamarosan közelebb araszolt hozzám (bennem meg mellesleg megállt az ütő), és azt mondta:
- Most nem Miyához jöttem, hanem hozzád.
Na tessék. És még én hittem, hogy megúszom! Ezek szerint mégsem. Frankó! Köszönöm Miya. Legközelebb esküszöm elveszem tőle a piát! - gyorsan meg kellett nyugodnom. Nem nagyon ment, de legalább a viszonylag nyugodt tekintetemet magamra tudtam erőltetni. Viszont legbelül nagyon is szorongtam. Olyan kínosan éreztem magam a tegnapiak miatt. Bár szerintem már mindenki tudta mit is érzek... csak ezt én nem akartam észrevenni. De e percben nem sok mindent tudtam végigfuttatni az agyamon, mert megkérdezte, amitől féltem.
- Amit tegnap Miya mondott... tudod: a vacsoránál! Hogy...
Igyekeztem terelni a témát minden hülyeséggel, de sajnos kiderült, hogy Bill nem ostoba. Persze ez eddig sem volt titok! De most végképp nem az. Minden esetre egy próbálkozást megért, és így vágtam szavába:
- Hogy Dimítry meleg? Noooos... azt hittem erről magatok is rájöttök.
- Dimítry tényleg meleg?!
- Mi? Jaj, nem! Csak hülyéskedem. És... próbálom elterelni a témát.
Vallottam be neki, majd összefontam karjaimat. Elképesztő mennyire féltem! Körülírhatatlanul. Eddig minden olyan tökéletes volt: nem tudta, és tök jól el is volt Miyával. Mondjuk ez Miyáról épp nem mondható el, de akkor is... és most pedig itt állok vele szemtől-szemben, és várom mit hoz a sors. Sok jót már nem mertem remélni, elvégre a napnál is világosabb, hogy Bill még mindig Miyát szereti (ez kölcsönösen már viszont nem így van, visszagondolva Miya benti velem folytatott dialógusára). És ha most rákérdez már nem hazudhatom neki, hogy "jaj, csak félreértetted", vagy pedig, hogy "ó, csak az ital miatt mondta" - mert láttam a szemében, hogy mindent tud, amit eddig nem akartam, hogy tudjon. Új taktikához folyamodva löktem oda neki:
- Ezt szerintem nem a turné busz folyosóján kéne megbeszélnünk...
Sóhajtottam, majd bátorságot merítve a bent alvó barátnőmből folytattam az előbbieket. Tényleg jobb ötletnek tartottam, ezért nem esett olyan nehezemre kitalálni, de kimondani annál inkább:
- ... ha lehetne elmehetnénk valahova. Bárhova! Csak ne itt.
- Hát tudod Nat... az igazat megvallva olyan rohadt sok munkám van, és egy csepp szabadidőm sem. Tudod itt az album meg mittudom én... szóval nem rendezhetnénk le ezt gyors...
Nem hagytam neki, hogy végig mondja. Gyorsan terelnem kellett, és az elsőket mondtam, amik az eszembe jutottak. Miután kimondtam már megbántam, de már késő volt. Hogy mit is mondtam?
- Egyébként abba a kevés szabadidődben tényleg nem kéne rám időt szakítanod. Sokkal inkább okosabb lenne, ha megnevelnéd azt az idióta bátyád! Tegnap is amit művelt. Hallod! Nem akartam elhinni.
- Micsoda? Mi történt?
Pontosan itt ébredtem rá, hogy lehet nem kellett volna. De ha szereti Miyát, akkor talán tényleg jobb, ha tudja! Tehát már csak ezért is folytattam. Te jó ég! Mit kapok ezért a barátnőmtől, ha megtudja?
- Nos... azt hittem tudsz róla.
- Natalie! Könyörgöm...
- Oké! Na szóval...
Elmeséltem neki, bár nem túl nagy részletességgel, mert való igaz: nem kéne minden részletéről tudnia! De amint láttam, hogy elgondolkozik hirtelen kattogott az agyam, hogy most vajon mit akar csinálni. Megverni Tomot? Esélytelen az ő szemszögéből! Bármennyire is oda vagyok érte ezzel tisztában kell legyek. De akkor mégis mit forgat a fejében? Hamarosan választ kaptam rá, és nem épp a várt verziót:
- Valamikor a napokban egy vacsora? Neked belefér?
Meglepődtem meg kell hagyni. Egyáltalán mi az összefüggés a kettő dolog között? Direkt azért váltottam témát... de nem látok semmi összefüggést. Lehet csak véletlen.
- Hát tudod én... nos nekem... jól van.
Böktem ki végül, amire ő annyit lökött nekem, hogy:
- Klassz. Akkor majd még egyeztetünk! Viszlát később, Nat.
Már el is rohant. Olyan gyorsan tűnt el a horizont vonalamból, hogy az valami hihetetlen. Épp ekkor nyílt ki az ajtó, és csapott engem pofán, miközben meghallottam barátnőm ingerült hangját:
- Miért nem lehet kussba maradni?!
- Aú...
- B*zd meg Nat! Jól vagy?!
Csapta be az ajtót maga mögött és próbált szemügyre venni engem, ahogy orromat szorongatom. Az együttérzésről híres barátnőm nevetett szerencsétlenségemen és miután lerendezett egy "csak te vagy"-al ismét kérdezett:
- Te kivel beszélgettél?
Szemeim kikerekedtek, mert nem tudtam mit szól mindehhez, ami velem most megtörtént. De mégis elmondtam, mert úgy gondoltam, ha elmondom neki, ha egyáltalán el tudom neki mondani, akkor mindez valóban megtörtént.
- Billel.
- Igen? De jó, hogy nem engedted be hozzám.
- Itt a bökkenő, Miya! Nem hozzád jött, hanem hozzám. Néhány szóváltást követően meg elhívott vacsorázni.
Miya is leblokkolt. Látszott, hogy még őt is meglepte mindez. Én fintorogtam egyet, majd nem bírtam megállni, hogy ne süssek el egy mosolyt. Barátnőm látva ezt követte példám és megölelt. Majd ezt mondta:
- Úgy örülök, hogy neked legalább összejönnek a dolgok...
- Ó, Miya...
Hirtelen visszagörbült a szám, és megint eszembe jutott a Tomos eset. Továbbá pedig a bennem terjengő boldogság morzsáit átvette ismét a harag. Hülye Tom! Miért pont Miyával kell ezt tennie?! Te jó ég.
- Mindegy. Ez az én bajom! Azért jó, hogy végre neked is kialakul valami.
- Persze, de ha te tegnap részegségedbe nem nyögöd ki, hogy "Natalie meg k*rvára szerelmes beléd, szóval jó lenne, ha viszonoznád az érzéseit" satöbbi... akkor mindez meg sem történik. Úgyhogy köszönöm Miya!
- Szívesen. De nem lehetek mindig ott veled, hallod! Ezt légyszi tartsd azért észben.
Ezt eddig is tudtam, de most már nem fogom figyelmen kívül hagyni. Annyi minden történik itt egy nap alatt! Mióta náluk dolgozom azóta egy percnyi unalmam sincs. Előre láthatólag nem is lesz. Ám valamiért rossz előérzetem van. Miért is? Áh, tök mindegy! El kéne felejtenem az örökös pesszimizmust. Nem lesz itt semmi baj! De viszont már csak reménykedem, hogy Miyának is rendbe jönnek a dolgai.
- Észben tartom! Vagyis igyekszem.
- Na persze!
Mondta, amire nevetett. Én is így tettem, majd a legnagyobb egyetértésben tértünk vissza a szobába, és előre láthatólag a nap hátralévő részét is bent fogjuk tölteni. Én a magam módján parázni fogok ezen a vacsorán, Miya pedig a maga módján úgyis talál valamit, amivel megnyugtat. Ilyen egy igazi barát, nem? Mire mennék nélküle? Talán el sem kéne gondolni.
- Mi a baj, Miya?
- Hagyj most...
Jött az egyértelmű, már-már megszokott válasz. Mindig ezt mondja, mikor maga alatt van. Amikor szomorú jobb szeret egyedül lenni. Különös tudom, de a lényeg, hogy ezzel tisztában vagyok, és megteszem amit szeretne. Ám ebben a pillanatban mindent megtettem volna, csak nem hagytam volna egyedül. Igazából nagyon érdekelt mi baj történhetett megint, de csupán azért, mert mostanában is elég sokat sírt, nem akarom, hogy szomorú legyen!
- Miya...
- Menj ki!
- Oké.
Ez már erőteljesebb volt részéről, azért is futamodtam meg. De meglepetésemre, mikor az ajtóban álltam, és épp készültem kimenni ő megint megszólított:
- Inkább maradj.
Furcsa. Tényleg jobb szeret egyedül lenni, mikor maga alatt van! De ezúttal valahogy örültem neki, hogy maradásra akart bírni. Visszamentem, és leültem. Hamarosan ő is felült mellém, majd egy baráti öleléssel jutalmaztam, miközben ő még szipogott egy kicsit.
- Akarsz róla beszélni?
- Hát... nem tudom. Majd később, oké?
- Ahogy érzed.
Mondtam neki, majd rámeredtem gülü szemekkel, amire ő mondta:
- Ne nézz így.
Ez így ment egy ideig. Addig amíg el nem sikerült mondania nekem mindent. El is gondolkoztam mondandóján... Tom nekem se mondta, hogy szeret (bár én se...). De viszont mégis megértés helyett inkább mérges voltam az idősebbik Kaulitzra. Bár a tény, hogy pont Tom mondja ki egy lánynak elég valószínűtlen - de mégis el tudom róla képzelni! De akkor mégis miben akadályozza meg? Hiszen Miya bőven megérdemelne ennyit azután a sok minden után, ami történt vele!
- Nem igen tudok rá mit mondani, Miya... de hallod! Ne törődj vele! Nem érdemli meg, hogy sírj érte.
- Akkor meg mondod mégis mit csináljak?!
- Nem nekem kéne megmondanom, neked kéne rájönnöd.
Vontam válat, amire Miya ismét hátradobta magát. Szóval nem segítettem! De mégis mit kéne mondanom? Még sosem voltam ilyen helyzetben, ötletem sincs mit kéne tegyen.
- Akarsz aludni?
Kérdésemet követően bólintott egyet, én pedig hamarosan kitértem ideiglenes szobánkból. Ha egyedül akar maradni egyedül is fog! Ha neki ez kell. Én pedig úgy döntöttem miután becsuktam az ajtót, hogy lemenjek a konyha szerű lyukba és készítsek egy teát neki. Hátha jól esne! Talán rossz szokás, hogyha valaki elég sz*rul van, akkor örökké a nyakára járok, de nem tudok rajta változtatni. Mikor elkészítettem és éppen megfordultam az ajtó felé pont Tom suhant el az ajtó előtt. A hirtelen jött indulattól vezérelve kitoppantam a helységből és rárivaltam:
- Tom te egy akkora...
De befejezni nem tudtam, mert a banda másik három tagja is engem állított figyelmük középpontjába. Pislogtam, és ők leutánozták, aztán Tom feltette a kérdést:
- Mi van velem? Mi vagyok?
Tekintetem végigfuttattam Gustavon, aki épp rágcsált valamit, aztán Georgon, és végül Billen. Na róla aztán elég gyorsan lekaptam a szemem, hiszen eszembe jutott a tegnap este. Éreztem, ahogy arcszínem fokozatosan változik, és nem akartam tovább szemtől-szemben állni az egész Tokio Hotellel. Főleg nem, hogy most ő is itt van, és tudja mit is érzek iránta! Kellemetlen érzések kavalkádja kerített hatalmába és hirtelen végigfutott hátamon a hideg. Átgondoltam: akarom én ezt? De a legfontosabb: mit is akartam még ez előtt pár perccel? Ja igen! Miyának felvinni egy pohár teát.
- Mindegy.
Zártam le ennyivel, majd sarkon fordultam, és felrobogtam Miyához. Mikorra ismét bent voltam a közös szobánkba már aludt. Gondoltam leteszem az éjeli szekrényére a teát. Ez meg is történt, ezt követően megint rámeredtem alvó barátnőmre. Azóta mióta kimentem magára húzott egy pléd szerűséget, tehát az arcát nem láttam, mert pont eltakarta. Lábujjhegyen kellett ismét kimennem, és mikor becsuktam megint az ajtót...
- Natalie!
Hatalmasat sikítottam, mert a személy, aki épp a nevemet mondta ki nem volt más, mint maga Bill. Szám elé kaptam a kezem, ő pedig elmosolyodott, de közben minden erejével a padlót fixírozta. Megköszörültem a torkom, majd próbáltam emberi hangnemre váltani, és a következőket mondtam:
- Szerintem nem kéne felébresztened. Nem jössz vissza később hozzá?
Érdeklődtem tőle pislogási rohamom közepedte, de mikor meglepetten nézett rám, már éreztem, hogy valamit elcsesztem. De, hogy mit is az nem jutott eszembe. Viszont ő hamarosan közelebb araszolt hozzám (bennem meg mellesleg megállt az ütő), és azt mondta:
- Most nem Miyához jöttem, hanem hozzád.
Na tessék. És még én hittem, hogy megúszom! Ezek szerint mégsem. Frankó! Köszönöm Miya. Legközelebb esküszöm elveszem tőle a piát! - gyorsan meg kellett nyugodnom. Nem nagyon ment, de legalább a viszonylag nyugodt tekintetemet magamra tudtam erőltetni. Viszont legbelül nagyon is szorongtam. Olyan kínosan éreztem magam a tegnapiak miatt. Bár szerintem már mindenki tudta mit is érzek... csak ezt én nem akartam észrevenni. De e percben nem sok mindent tudtam végigfuttatni az agyamon, mert megkérdezte, amitől féltem.
- Amit tegnap Miya mondott... tudod: a vacsoránál! Hogy...
Igyekeztem terelni a témát minden hülyeséggel, de sajnos kiderült, hogy Bill nem ostoba. Persze ez eddig sem volt titok! De most végképp nem az. Minden esetre egy próbálkozást megért, és így vágtam szavába:
- Hogy Dimítry meleg? Noooos... azt hittem erről magatok is rájöttök.
- Dimítry tényleg meleg?!
- Mi? Jaj, nem! Csak hülyéskedem. És... próbálom elterelni a témát.
Vallottam be neki, majd összefontam karjaimat. Elképesztő mennyire féltem! Körülírhatatlanul. Eddig minden olyan tökéletes volt: nem tudta, és tök jól el is volt Miyával. Mondjuk ez Miyáról épp nem mondható el, de akkor is... és most pedig itt állok vele szemtől-szemben, és várom mit hoz a sors. Sok jót már nem mertem remélni, elvégre a napnál is világosabb, hogy Bill még mindig Miyát szereti (ez kölcsönösen már viszont nem így van, visszagondolva Miya benti velem folytatott dialógusára). És ha most rákérdez már nem hazudhatom neki, hogy "jaj, csak félreértetted", vagy pedig, hogy "ó, csak az ital miatt mondta" - mert láttam a szemében, hogy mindent tud, amit eddig nem akartam, hogy tudjon. Új taktikához folyamodva löktem oda neki:
- Ezt szerintem nem a turné busz folyosóján kéne megbeszélnünk...
Sóhajtottam, majd bátorságot merítve a bent alvó barátnőmből folytattam az előbbieket. Tényleg jobb ötletnek tartottam, ezért nem esett olyan nehezemre kitalálni, de kimondani annál inkább:
- ... ha lehetne elmehetnénk valahova. Bárhova! Csak ne itt.
- Hát tudod Nat... az igazat megvallva olyan rohadt sok munkám van, és egy csepp szabadidőm sem. Tudod itt az album meg mittudom én... szóval nem rendezhetnénk le ezt gyors...
Nem hagytam neki, hogy végig mondja. Gyorsan terelnem kellett, és az elsőket mondtam, amik az eszembe jutottak. Miután kimondtam már megbántam, de már késő volt. Hogy mit is mondtam?
- Egyébként abba a kevés szabadidődben tényleg nem kéne rám időt szakítanod. Sokkal inkább okosabb lenne, ha megnevelnéd azt az idióta bátyád! Tegnap is amit művelt. Hallod! Nem akartam elhinni.
- Micsoda? Mi történt?
Pontosan itt ébredtem rá, hogy lehet nem kellett volna. De ha szereti Miyát, akkor talán tényleg jobb, ha tudja! Tehát már csak ezért is folytattam. Te jó ég! Mit kapok ezért a barátnőmtől, ha megtudja?
- Nos... azt hittem tudsz róla.
- Natalie! Könyörgöm...
- Oké! Na szóval...
Elmeséltem neki, bár nem túl nagy részletességgel, mert való igaz: nem kéne minden részletéről tudnia! De amint láttam, hogy elgondolkozik hirtelen kattogott az agyam, hogy most vajon mit akar csinálni. Megverni Tomot? Esélytelen az ő szemszögéből! Bármennyire is oda vagyok érte ezzel tisztában kell legyek. De akkor mégis mit forgat a fejében? Hamarosan választ kaptam rá, és nem épp a várt verziót:
- Valamikor a napokban egy vacsora? Neked belefér?
Meglepődtem meg kell hagyni. Egyáltalán mi az összefüggés a kettő dolog között? Direkt azért váltottam témát... de nem látok semmi összefüggést. Lehet csak véletlen.
- Hát tudod én... nos nekem... jól van.
Böktem ki végül, amire ő annyit lökött nekem, hogy:
- Klassz. Akkor majd még egyeztetünk! Viszlát később, Nat.
Már el is rohant. Olyan gyorsan tűnt el a horizont vonalamból, hogy az valami hihetetlen. Épp ekkor nyílt ki az ajtó, és csapott engem pofán, miközben meghallottam barátnőm ingerült hangját:
- Miért nem lehet kussba maradni?!
- Aú...
- B*zd meg Nat! Jól vagy?!
Csapta be az ajtót maga mögött és próbált szemügyre venni engem, ahogy orromat szorongatom. Az együttérzésről híres barátnőm nevetett szerencsétlenségemen és miután lerendezett egy "csak te vagy"-al ismét kérdezett:
- Te kivel beszélgettél?
Szemeim kikerekedtek, mert nem tudtam mit szól mindehhez, ami velem most megtörtént. De mégis elmondtam, mert úgy gondoltam, ha elmondom neki, ha egyáltalán el tudom neki mondani, akkor mindez valóban megtörtént.
- Billel.
- Igen? De jó, hogy nem engedted be hozzám.
- Itt a bökkenő, Miya! Nem hozzád jött, hanem hozzám. Néhány szóváltást követően meg elhívott vacsorázni.
Miya is leblokkolt. Látszott, hogy még őt is meglepte mindez. Én fintorogtam egyet, majd nem bírtam megállni, hogy ne süssek el egy mosolyt. Barátnőm látva ezt követte példám és megölelt. Majd ezt mondta:
- Úgy örülök, hogy neked legalább összejönnek a dolgok...
- Ó, Miya...
Hirtelen visszagörbült a szám, és megint eszembe jutott a Tomos eset. Továbbá pedig a bennem terjengő boldogság morzsáit átvette ismét a harag. Hülye Tom! Miért pont Miyával kell ezt tennie?! Te jó ég.
- Mindegy. Ez az én bajom! Azért jó, hogy végre neked is kialakul valami.
- Persze, de ha te tegnap részegségedbe nem nyögöd ki, hogy "Natalie meg k*rvára szerelmes beléd, szóval jó lenne, ha viszonoznád az érzéseit" satöbbi... akkor mindez meg sem történik. Úgyhogy köszönöm Miya!
- Szívesen. De nem lehetek mindig ott veled, hallod! Ezt légyszi tartsd azért észben.
Ezt eddig is tudtam, de most már nem fogom figyelmen kívül hagyni. Annyi minden történik itt egy nap alatt! Mióta náluk dolgozom azóta egy percnyi unalmam sincs. Előre láthatólag nem is lesz. Ám valamiért rossz előérzetem van. Miért is? Áh, tök mindegy! El kéne felejtenem az örökös pesszimizmust. Nem lesz itt semmi baj! De viszont már csak reménykedem, hogy Miyának is rendbe jönnek a dolgai.
- Észben tartom! Vagyis igyekszem.
- Na persze!
Mondta, amire nevetett. Én is így tettem, majd a legnagyobb egyetértésben tértünk vissza a szobába, és előre láthatólag a nap hátralévő részét is bent fogjuk tölteni. Én a magam módján parázni fogok ezen a vacsorán, Miya pedig a maga módján úgyis talál valamit, amivel megnyugtat. Ilyen egy igazi barát, nem? Mire mennék nélküle? Talán el sem kéne gondolni.