Deutschland sucht den Superstar
2.fejezet; 22.rész
Natalie szemszögéből
{ Georg szülinapja előtt
Említenem sem kell, hogy a Hamburgba vezető úton egész idő alatt azon a tuti-mini ruhás ötleten aggodalmaskodtam. Nem igen látom szükségletét annak, hogy ilyen is legyen Georg születésnapi partyján. Bánatos sóhajtásaim közepedte Miya szólalt fel mellém ülve, kedves, bíztató mosolyával:
- Jaj Nat! Kérlek! Csak most az egyszer. Nem fogsz belehalni!
- De igen!
Vágtam vissza, majd észrevettem a teljes hisztérikát saját hangomban. El is pirultam, amire Miya megölelt.
- Na! Rávegyem Billt, hogy kérjen meg ő?
- Nem szükséges! Meggyőztél!
Vágtam ki magam tüstént, mert tudtam, hogyha barátnőm valamit a fejébe vesz, azt bizony meg is valósítja.
- Jupííí!!!
Lelkendezett barátnőm majd a nyakamba ugrott ismét. Azután felállt és elment. Nem tudom hova. Talán a konyhába. Arcomat kezeim közé fogtam és zavaromban a földre meredve megpillantottam egy cipőt. Már csak ő hiányzott!
- Mi a baj, cica?
Kíváncsiskodott Tom, mire kis híján összeakadt a szemem. Rámeredtem és mosolyogva megráztam a fejem. Tudtam, hogyha neki ezt elmondom akkor már ő is csak bíztatni fog, és egy bíztató egyéniség (Billel együtt kettő, mert az ötlet tőle jött) bőven elég. Már belementem amúgyis, és nincs visszaút!
- Na, de komolyan...
- Tom! Mit molesztálod már megint a barátnőmet??!
Hallottam meg Miya hangját. A hangforrás irányába fordultam és láttam, ahogy karba tett kezekkel, vádlóan Tomot nézi.
- Miért hiszed mindig, hogy molesztálom?
- Mert ismerlek?
Kuncogtam egy harsányat. Mindig is szerettem hallgatni a szócsatát kettejük között, pláne barátnőm kellő képp kreatív oltásait! Tom lassú léptek közepette indult meg Miya felé, mire ő filmbe illően fordult meg, és indult az ellenkező irányba. Ezt sem tudtam megállni nevetés nélkül.- Mi olyan vicces?
Jelent meg a színen a későbbiekben ünnepelt Georg. Eddig bírtam. Fel kellett állnom, és gyorsan ki kellett mennem innen...
- Majd egyszer megtudod.
Ezzel úgy éreztem lezárom a beszélgetést, majd vigyort erőltettem magamra és felsurrantam az ideiglenes szobánkba, amit nem kifejezetten nevezhetnék szobának a mérete miatt. Sokkal inkább egér lyuk? Na ez lényegtelen.
Mikor felértem láttam, hogy barátnőm valami zacskó féleséggel csörög.
- Miya?
- Hm?
- Min ügyködsz?
- Épp a ruhákat nézem.
- Milyen ru... ? Jaj ne! Azokat a ruhákat?? Amiket Dorothyval vettél?
- Aha.
Arcán megjelent az a nagyon sunyi mosoly és végigmért, majd odadobott nekem egyet.
- Ez a tiéd!
Közölte velem a (tartok tőle) nyilvánvalót. Megfogtam a ruhát a vállánál, magam elé emeltem, majd kis híján összeestem. De ehelyett elpirultam! Miya továbbra is csak mosolygott, meg nevetett a reakciómon. Végszóra becsörtetett újdonsült managerünk, Dimítry is. Elképedt mikor meglátta a kis ruhát amit magam előtt szorongattam.
- Hm, Natalie! Ezt te komolyan fel fogod venni?
Miyával szinkronban válaszoltuk, hogy "igen" és, hogy "nem". Dimítry erre elkuncogta magát, majd kérlelően rámeredt Miyára, aztán rám.
- Én is felöltözhetek a srácoknak? Dobjatok már nekem is egy ruhát!!
Miyával tátott szájjal néztünk össze, majd a későbbiekben nevető görcs kerített mindkettőnket hatalmába. Aztán előrukkoltam elmémben forgó kérdésemmel:
- De hisz, Dimítry... nem azt mondat, hogy nem feded fel igazi kilétedet a banda előtt?
- Ja de. Tényleg... de túl nagy a kísértés!
Most a Miya kezében lévő darabot fixírozta. Megint csak nevettünk, amire Gustav tévedt be a szobába.
- Mi a nevetés tárgya?
Érdeklődött kíváncsi pillantásai mögött. Ismételten összenéztünk és Miya mentett ki minket a helyzetből.
- Addig jó, amíg nem tudod...
Bíztatta barátnőm, amire én helyeslően bólogattam. Gustav láthatólag bele is törődött, mert olyan hirtelen lécelt le, mint amilyen hirtelen meg is jelent. Ezt követően már Dimítry se tartózkodott sokat velünk egy légkörben, hanem lassan ellépett a színről. Jómagam, némi folyadékot próbáltam felkutatni, amíg Miya elkészíti a teljes jelmezünket. De mikor lementem a konyhába, már többször is megbántam. Rengetegszer botladoztam a lépcsőn, az utolsónál térdre estem. Ez természetesen én vagyok! Miután felálltam és többé-kevésbé szerencsésen eljutottam a konyhába, már éppen a következő ballépésemen rettegtem, mikor léptekre lettem figyelmes.
- Szia Natalie!
Üdvözölt engem Bill, amire természetesen megint csak fülig pirultam, és talán túl halkra sikerült a visszaköszönésem...
- Szia...
Ő láthatólag nem sokat törődött a jelenlétemmel - ilyenkor áldom a sorsot, hogy nem lát a fejembe - mert ugyanolyan lazasággal, mint ahogyan köszönt, kivett egy doboz Red Bull-t a hűtőből. Éppen visszaindult volna, mikor még hátra fordult...
- Na? Kitaláltatok már valamit Georgnak?
- Sajnos igen.
- Sajnos?
- Hát izéé... na ja! De nem sajnos, annyira, mert szerintem neki tetszeni fog.
Észre sem vettem, hogy az ujjaimat tördelem magam előtt személyes zavaromban. Ő pedig mosollyal nyugtázta a beszélgetést, majd elindult felfelé ezekkel a szavakkal:
- Sok sikert!
Amennyire jó szándékkal mondta bennem akkora világot tört össze. Ez nagyon nem az én műfajom! De már megígértem Miyának, és láthatólag mindenki lelkesedik a mi meglepetésünk iránt... akkor nem kéne elrontanom ezt az örömöt, ugye? Hát jó, akkor nem fogom. Benső konfliktusomból egy újabb botlás a küszöbön ugrasztott fel, amire magam elé mormogtam egy: "te szerencsétlen liba" szerűséget, majd megint elindultam felfelé, Miyához. Már nem a ruhákkal ügyködött, hanem a telefonján pötyögött valamit. Leültem mellé, közelebb csúsztam, és megöleltem.
- Na mi van?
- Semmi.
Rám nézett, majd vissza a kijelzőre. SMS-t írt - MIKE-NAK??!!
- Te szóba állsz az öcsémmel?
Érdeklődtem. Elég meglepettnek tűnhetett a hangom, mert csodálkozó tekintetet váltott ki belőle is.
- Miért ne állnék szóba? Attól, hogy egy hülye gyík...
- Mit akar?
- Azt, hogy kapcsold be a telefonod!
Jó, hogy eszembe juttatta, mert reggel óta kikapcsolva figyelt a bőröndöm legmélyén. Nem szoktam érteni, hogy Mike miért szereti szívni a kedves nővére vérét, de tartok attól, hogy ez örök rejtéj marad már... sosem mondja meg! Tehát bekapcsoltam és megint volt egy csomó nem fogadott hívásom, és kicsit sem kedves szövegű üzeneteim. Már megszoktam. Megint ránéztem a ruhára, ami most ideiglenesen a kanapé karfájára volt elhelyezve, és sóhajtottam. Majd lentről Tom hangja zendült fel:
- Lányok, lassan megérkezünk!
Oké. Azt hiszem el felejthetek minden lehetséges menekülési útvonalat. Innen nincs visszaút. Miya bátorítóan megveregette a vállam, amire én esetlenül terültem ki a kanapén. Hello Hamburg!
A turné buszból kiszállva már köszöntöttem magamban az ismerős környezetet, ugyanis nem először járok, kelek Hamburgban. Már voltunk itt párszor a bandával, és azóta egészen ide szoktam. Miya lassú léptekkel haladt mellettem, és társalgásba kezdtünk az épület felé menet, ahol is a fan partyt fogják megrendezni. Hatalmas tömeg-nyomor fogadott bennünket, és a hatalmas ember áradatot a biztonsági őrök is alig tudták visszafogni, akik elénk jöttek. Persze a védelmet azt jobban csak a fiúknak nyújtották, mert velünk aztán sokat nem törődtek... Miya előre tört, és én bárhogy is próbáltam a nyomában maradni elsodródtam az "árral".
- Natalie! Hova tűntél???
Barátnőm hangját nem esett nehezemre felismerni, és már kerestem a forrását, de ekkor belém szaladt egy agyon-mázolt szőke csaj.
- Bocsi.
Mondtam neki, de az, mintha meg sem hallotta volna. Aztán lecövekeltem, és egy kéz fonódott csuklómra. Örömömben hátra fordultam és beugrottam VOLNA barátnőm nyakába, de helyette egy ismeretlen szőkés-barna lány karjaiban találtam magam. A pillanat kissé kínős volt, főleg mikor az "áldozat" közölte velem:
- Ó, bocsi. Összekevertelek valakivel! De látom, hogy te is engem.
Elpirultam, és már készültem elsüllyedni, amikor végre megjelent a várt személy.
- Miya! Ahh, végre.
Megkönnyebbülésem tökéletesen kivehető volt hangsúlyomból, és megengedtem magamnak egy mosolyt. Átölelt ő is, majd közölte velem, amit eddig is tudtam.
- Olyan kis esetlen vagy néha.
Nevetett. Én is. Aztán megint a nyakába borultam, majd folytatta:
- Hát ba** meg! Ezek annyian vannak, mint az oroszok. Pff! Mi ez itt? Ribanc tanya vagy fan party?!
Barátnőm elszólalásán továbbra is jót vidultam, majd egy újabb kérdés hangzott el a választ keresve.
- Na, de hol az ünnepelt?
Kíváncsiskodott, amire én körbenéztem. Bárhova is néztem csak rengeteg ismeretlen embert láttam - zömében a "fajtámból", azaz a szebbik nemből. Gondolkozhatok azon miért csípték ki így magukat, mikor Georg szülinapja van, nem pedig egy jelmezbál.- Nem tudom.
Ismertem be, mire Miya felsóhajtva beletúrt hajába. Nem értettem miért kell feltétlen megkeresni, tehát kerestem az alkalmat, hogy egy újabb kérdés keretében ezt is feltegyem:
- De miért is kell?
- Egyenlőre még nem mondom el, mert túl sok a kíváncsi fül. Gyere! Kerítsük elő.
Pislogtam, majd barátnőm nyomába eredtem, és tekintetemet ide-oda ingatva kerestem Georg fel nem ismerhetetlen alakját. Jól elkavarodtunk tőlük, pláne, hogy megint miattam történt mindez. De semmi gond, ezt már szerintem megszokták! És láthatólag ők se nagyon keresnek minket. Vagy csak nem mernek kimozdulni?
- Amúgy ugye sejted mivel fog telni az éjszakánk?
- Mivel?
- Hahó! Szülinap van. Szerinted?
- Jaj ne...
Szinte elém tárult a látvány, amint előkerülnek a finomabbnál-finomabb, és minőséginél-minőségibb pezsgők.
- El tudom képzelni, Miya.
- Na igen. Nézd csak! Ott a lépcső! Majdnem nem vettem észre emögött a sok ribanc képződmény mögött.
Mindig is imádtam barátnőm személyes véleményét a sok cicababáról, akik TH fanoknak tartják magukat, holott többségük nem is a zenéért, hanem sokkal inkább a zenészekért szeretik a bandát. Az ilyen ember a külsőségekre megy. Mi meg már ismerjük is a fiúkat! Szóval, ha ők is ismernék akkor talán. Mindegy! Ez a véleményem csak egyes emberekre való címke, vannak igazi fanok is! Ebben biztos vagyok.
- Szerintem fent kell lennie valahol.
- De előtte akkor nem kell elkészülnünk nekünk is?
- Ja, de! Csak jó lenne meg tudni merre vannak.
Érzem, hogy még sokáig fogunk itt keringeni a levegőben, de ugyanott azt is, hogy Georgnak jó szülinapja lesz. Legalábbis mindent megteszünk ennek érdekében!
- Na, mindegy. Akkor öltözzünk át előtte.
Ezzel megbeszéltnek éreztem az egészet, így teljes lelki nyugalomban mentünk be saját öltözőnkbe, és ott készülődtünk Georg szülinapjára. De mikor már a ruha rajtam volt megint arcomba szökött a vér, ahogy magamat néztem a tükörben.
- De jó!
Lelkendezett barátnőm, majd megfordulttam. A ruha már rajta is ott volt. Szép dressz volt, rózsaszínes árnyalatban. Megint a tükörbe néztem: rajtam egy fehér dressz volt, fekete pöttyökkel, és csipkével. Soha életemben nem volt ilyen ruhám! Kissé kirívónak éreztem magam, de azért tetszett is. Életemben egyszer ha láthatnak ilyen ruhába? Akkor nekem miért ne tetszhetne? Miyának örökké jó ötletei vannak. Milyen jó, hogy ilyen eszes legjobb barátnőm van!