A nappali felé menet elgondolkodtam pár igazán értelmetlen dolgon... kezdhetjük rögtön azzal is, hogy Georg miért hazudott nekem mikor azt mondta, hogy Billék szülei nagyon rendesek, aranyosak és szeretni valóak. Én ebből tulajdon képen egyiket sem hiszem el! Már nem. Miya lépéseire koncentrálva próbáltam tartani vele az iramot, amíg nem elértünk a célba. Megálltunk és rámeredtünk a TV-re, de teljesen egyszerre. Aztán a fiúk apja kapott az alkalomnál, és hangot adott akaratának:
- Üljetek már le! Minek álltok ott? Elveszitek az ember álmát.
Miya elfintorodott, amire én leküzdöttem a soron következő nevetési rohamomat. Siker. És leültünk a kanapéra, szorosan egymás mellé, mert be voltunk szorulva Gordon és Gustav közé. Tom és Bill a másik kanapén ücsörögtek, Simonenal egyetemben. Megengedtem magamnak egy lemondó, de ugyanott nagyon zavart sóhajt. Éreztem ahogy arcomba szökik a vér, de azt viszont el nem tudtam képzelni mi olyan zavarba ejtő. Rámeredtem Georgra egy nem túl kedves nézéssel, mert még mindig nem vertem ki fejemből a hazudozását. Fájt, hogy nem mondott nekem igazat, de ugyanott azt is lehetőségnek tartottam, hogy vele meg kedvesek és befogadóak a szülők. Azt is el tudom képzelni - amit már Miya is mondott - hogy a szülők csak féltik a "kicsi fiaikat". De ennyire? Azért egy kis rokonszenvtől még nem dől össze a világ!
- Mi ez?
Célzott barátnőm a képernyő mögött futó filmre. Eddig nem is figyeltem, hogy mi megy a TV-ben, annyira lekötöttek saját gondolataim! De nem kellett sokat várni a válaszra, ami történetesen Tomtól jött.
- Egy krimi sorozat.
Krimi sorozat? Na persze! Krimi. Hm... nem is tudom: ezekből a szülőkből nem nézné ki az ember lánya, hogy CSI vagy NCIS fanok... inkább egy japán maffiáról szóló történet helyén valóbb volna! - keseregtem az elmémen átfutó szavakon. Mintha valami - pontosítva: valaki - hiányozna! Hol van Dorothy? Épp csak gondolni kell rá! Már meg is jelent a konyhából kifelé jövet egy hatalmas tál pop cornal, és kedvesen félrelökte Gordont.
- Hé!
- Bocs, Gordon. Lányok! Kértek?
Persze: szimpatizálok vele. De, hogy ilyen közömbös legyen? Nahát. Ez meglepő! Minden esetre elfogadtam kínálatát és egy darabot számhoz emeltem, amire egy kuncogást hallottam.
- Ne szégyenlősködj! Vegyél egy marokkal!
Bíztatott Dorothy, majd engedelmesen többet is vettem belőle. Kb. a film vége felé már a szülők elfáradtak és úgy döntöttek felmennek és nyugovóra térnek. Mi pedig - a fiatalok - lent maradtunk, és hallgathattuk Dorothy csicsergését... sosem gondoltam volna, hogy van a világon olyan ember, aki többet beszél, mint én! Ezek szerint pedig van.
- Fiúk! Az nem zavarna titeket, ha holnap elcsalnám a lányokat egy kis ismerkedős vásárolgatásra?
- Nekünk szerintem nincs ellenvetésünk. És ők szeretnék?
Nem tudtam ép-kézláb mondatot kinyögni, ezért tanácstalanul Miyára meredtem, aki láthatólag habozott. Miért is ne? Elvégre csak egy ismeretlenről van szó! - de aztán kielemezte a helyzet fennállását, és eképpen válaszolt:
- Hát, ha ismersz a környéken valami normális boltot.
- Ne becsüld alá ezt a kis falucskát! Van itt ruha bolt! Reggel 10-kor értetek jövök!
Hát most aztán meglepődtem. És ez vajon kamu, vagy nem kamu?

***

Olyan fél kilenc magaslatában Dorothy "dobbantott" - vagyis lelépett. Búcsúzásul megajándékozott engem és barátnőmet két puszival, amit Miya egy érdekes fintorral díjazott, én meg a magam módján kuncogással. Annyira le tud kötelezni barátnőm egy-egy arckifejezése! Georg és Gustav vele ellentétben még maradt ameddig csak tudott. Kihasználva az alkalmat léptem Georg mellé! Épp időszerűnek láttam, hogy nekitámadjak...
- Hazudtál nekem!
- Tessék?
- Azt mondtad... !!
Hirtelen kapcsoltam: Bill és Tom is itt van! Jobb lenne halkabban. Tehát belefogtam még egyszer - már suttogva:
- Azt mondtad az ikrek szülei nagyon kedves, figyelmes és szeretni való emberek. Hát én ennek pont az ellenkezőjét vettem észre!
- Jaj Natalie... ismered azt a kifejezést, hogy "szarkazmus"?
- Akkor is becsaptál.
- Nem volt szép tőled!
Csatlakozott ebbe az érdekkeltő eszmecserébe barátnőm. Összefonta a karjait, aztán vádlóan meredt a basszusgitáros srácra.
- Hát bocsi lányok.
- Hát bocsi lányok?! Csak ennyi? Nahát Georg. Ez kedves!
- Aranyos!
Ezzel Miya le is zárta a vitát. Georg vállat vont, majd leült Tom mellé. Mi pedig, ketten nem láttuk semmi értelmét annak, hogy tovább lődörögjünk itt céltalanul. Épp elhatároztuk, hogy visszavonulunk ideiglenes szobánkba, amikor eszembe jutott valami. És ez a valami egy kérdés.
- Ööö... fiúk? A mosdó merre van?
Pirultam bele kérdésembe, amire Miya elnyomott egy harsány kacajt. Na persze azért, mert elég jellemző rám, hogy szinte óránként megyek WC-re. Na jó! Két óránként.
Kérdésemre Bill válaszolt, és mosolyába ismét bele pirultam.
- Az emeleten a szobátokkal szemben van egy rögtön!
Már éppen megköszöntem volna, amikor Tom közbekotyogott.
- Ha gondolod: elkísérhetlek!
- Na azt már nem! Én kísérem el Natot.
Így barátnőm, mire belém karolt és felcaflattunk a lépcsőn. Legalább volt egy kézzel fogható alibi arra, hogy feljöjjünk. Igen, nézzük a dolog pozitív oldalát... Dolgom bevégeztével valóban betértünk a szobánkba és pizsamába öltöztünk. Sosem szoktunk ilyen korán ágyba bújni, de ez a nap szerintem (legalábbis mind kettőnk nevében szólva) fárasztó volt. Nagyon fárasztó! Viszont az este folyamán volt alkalmam azon elmélkedni, hogy mi lesz a holnapi napon, mert semmi álom nem jött a szememre. Egyáltalán nem voltam képes aludni. Gyakran szólongattam Miyát, aki egész kitartóan válaszolt ostoba csacsogásomra olyan fél 4-ig. Aztán mindketten elrepültünk álomföldre! Csodálatos álmom volt. Otthon voltunk, és minden a régi kerékvágásban ment! Persze hiányoztak a fiúk (igen, még az álmomban is)... de ott sokkal jobb volt, mint itt, ebben a különös "fegyházban"! Ezt a jelzőt még Miya aggatta rá, amikor is kiderült, hogy milyenek a srácok szülei. Kellemetlenül csalódtam! Szomorú.

***

Ébredésem pillanatában arra eszmélhettem fel, hogy elképesztően fázok. Összehúzódzkodtam, de csakhamar észre kellett vennem, hogy nincs rajtam a takaró. Hirtelen ültem fel, így enyhén szédültem is. A következőkben beazonosítottam a virág mintás paplanomat a földön, közvetlen az ágyam mellett. Becsuktam a szemem, mert nagyon bántotta a fény, és úgy kaptam el a huzat sarkát. De azt aztán húzhattam felfelé, mert sehogyan sem jött! Lenéztem, hogy mi jelenti az akadályt. Hát nem Miya feküdt rajta?
- Öö. Miya!
Persze erre a rekedtes, halk hangra még csak a fejét sem ütötte fel. Próbálkoztam erőteljesebben, és még meg is löktem a vállát, közben vállam fölött rásandítottam az órára, ami negyed 10-et mutatott. Ha jól emlékszem egy háromnegyed óra múlva jön értünk Dorothy! Addig képes leszek felkelteni?
- Mi bajod, Nat? Nem vagy képes aludni?
- Nem, mert hideg van!
- Jézusom! Hogy az életbe került alám a takaród, és mit keresek itt az ágyad mellett??!
- Nem tudom, Miya! De nyugi. Semmi gond!
- Jó, de... nem látod milyen messze van az ágyam?
- Alva jártál?
- Nem szokásom!
- Jó, akkor csak most.
- Na ne!!!
A szokásos reggeli komédiánk után hamar felöltöztünk és lerohantunk az emeletről. Persze azt hittük elkésünk, de nem. Nem késtünk el! Még reggelizni is volt időnk. Természetesen a két fiú társaságában! Egy ideig csöndben eszegettünk, aztán Miya egy kérdéssel szakította félbe az épp megszokott csöndet.
- És miért is nem aludhattunk volna Georgnál vagy Gustavnál?
- Mert náluk nincs ennyi hely!
Bill válasza igencsak egyértelmű volt. Továbbra sem láttam okot arra, hogy közbekotyogjak! De aztán mégis.
- A szüleitek merre vannak?
- Gordon épp most ment el. Anya már hajnalban kezdett! Munkába mentek.
- Ja értem.
És megragadtam a teás-bögrémet és beleittam a barackízesítésű csodába. Nem tudtam megállni bók nélkül!
- Jaj de finom!
- Köszi. Anya csinálta!
Folytatta Bill. Tom láthatólag nem erőltette meg magát a kommunikálást illetően, mert csak tömködte magába a pirítós kenyeret! Szavamra: egy fekete lyuk tátong a gyomrában! És még én szólok be Miyának, amikor szerintem sokat eszik. Nahát! Már kétszer is meggondolom. De barátnőmön semennyi nem látszódik meg! Semmi kalória. Semmi! És mégis olyan tökéletes alakja van... Tomon viszont kérdéses, hogy látszani fog e!
- Szóvaaaal... izgultok?
Barátnőmmel egyszerre válaszoltunk, de ellenkezően. Én mondtam: IGEN. Miya pedig: NEM. Már kétség sem fér hozzá melyikőnk a bátrabb.
- Ne aggódj! Dorothy nagyon kedves.
- Natalie mindig ilyen félős.
- FÉLŐS?! Köszi, Miya.
- Szívesen...
És hirtelen kopogtattak. Bill és Tom egyszerre álltak fel és rohantak az ajtóhoz. Egy kicsit azért irigykedtem... Miya meg: forgatta a szemeit, és tovább iszogatta a teáját. Ám hamarosan Dorothy tűnt fel a színen egy szép barna dzsekiben, fehér pólóban és koptatott, csőszárú nadrágban. Úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi lány. Ha elmenne valaki mellett az utcán az az illető még véletlenül sem gondolna arra, hogy valaha ő volt Bill és Tom fő-fő-fő szerelme. Szőke haja selymesen omlott a vállára. Összeszorult a szívem, mert elöntött az érzés, mi szerint én sosem leszek ilyen tökéletes. Nem voltam mérges, nem is voltam féltékeny - inkább szomorú. De Miya persze rögtön felvidított, mikor a fülembe súgta:
- Megcsapott a ribanc szag.
Nem tudtam elnyomni a nevetést, ezért kitörtem. De Dorothy is csak mosolygott! Kész szerencse, hogy nem hallotta mit mondtunk. Miya tegnap elmondta, hogy semmi baja nincs Dorothyval, de nem lepődök meg az elszólalásán. Azért csinálta, mert látta elkeseredésemet! Sosem tudom eléggé megköszönni neki, hogy ilyen figyelmes, és mindig meg tud nevettetni, ha el vagyok szomorodva.
- Készen vagytok, lányok?
- Persze, csak felvesszük a cipőt.
Ezzel mi elindultunk célunk véghezvivéséért, de közben hallottuk, ahogy odabent beszélgettek. Tom hangját ismertem fel először.
- Mi nem mehetünk veletek?
- Tom, pont te kérdezed?! Ez meglepő. Nem vall rád, hogy csak úgy elönt a vásárolhatnék!
- Viccelsz? Három jó csajjal?
- Tom, húzd le magad...
Zárta le az egészet az ifjabbik Kaulitz, itt pedig már a sportcipő is ott ékelődött a helyén - esetemben. Ránéztem Miyára. Most fejezte be a cipőfűző bekötését. Az ajtófélfának nekidőlt Tom és mögötte hamarosan előlépett Dorothy is.
- Aztán nem rosszalkodni!
- Tom...
Egyszerre mind a hárman! Filmbe illő jelenet volt. Nem tudtam, hogy hova fogunk menni, azt sem tudtam, hogy mikor fogunk visszajönni. De emellett biztosra vettem, hogy nem lesz rossz napunk!
- Hova akartok menni?
- Nem tudom, én éhes vagyok.
- De Miya! Most ettél.
- Az nem számít. Dorothy! Hol lehet itt enni?
- Enni? Lássuk csak... már tudok is egy gyors kajáldát!
Beültünk a nyitott tetejű mercibe. Sötét kék volt, de abból is a rikítóbb fajta, ami lassan beér egy gyenge lilának. A bőrülések hófehérek voltak, így kissé féltem beleülni, nehogy összekoszoljam. Nem szeretek elől ülni, ezért rávettem Miyát, hogy üljön ő az anyósülésbe! Rendes volt tőle, hogy belement. Dorothy beletaposott a gázba és már indultunk is. A hajam egy irányba hullámzott a szembe-széllel, így szerencsére hátra simította. Lobogó vörös hajam - ami végre nem a pofámba lógott - mintha csak le akart volna szakadni a fejemből. De szerencsére nem tette!
- Íme a helyi nagy kedvencünk! A srácokkal általános iskola 6. osztálytól, egészen a középiskola második évéig itt punnyadtunk az uncsi tanítások után.
Konferálta fel a helyet Dorothy, amikor beléptünk. Nem volt olyan kicsi, de nem is volt böhöm nagy. A berendezés harmonikus volt, és kellemes hangulatot teremtett. Leültünk és rendeltünk. Dorothy és Miya hamburgert ettek, én nem voltam éhes, így csak kólát vettem, amiből barátnőmet is megkínáltam.
- Aranyos hely. Köszi, Nat.
Megjegyezném: itt a kólára célzott. Elmosolyodtam miközben néztem ahogy evett.
- Nincs mit.
- Örülök, hogy tetszik! Hát szerinted, Natalie?
- Csak simán Nat. És igen! Szerintem is jó.
- Na akkor jó! Nem olyan szar ez a hely, mint elsőre látszik.
- Jaja!
Lelkendeztem vigyorogva, de titkon már tülkön ültem mi lesz később... minden esetre! Ez kezdetnek nem rossz. És ha Miya itt van velem semmi okom az aggodalomra. Na meg ez a Dorothy sem egy olyan csaj, mint elsőre hittük! Majdnem biztosra mondhatom, hogy már várható milyen napunk lesz...