Vajon milyen hirtelen jött felindulásból döntöttek a hazautazás mellett? Mondjuk az már csak igaz, hogy ez idő alatt, amióta együtt vagyunk a csapattal elég nagy arányban nálunk voltunk, sem pedig náluk. Még egyszer sem láttam a szüleiket. Fejből ugyan tudom, hogy név szerint Gordon és Simone lenne a két ős, de, hogy vajon milyen emberek? Azt már nem igazán. Bár képet már láttam róluk: Gordon viszonylag magas és barna hajú férfi, Simone pedig valamivel alacsonyabb, vörös hajú, kedves arcú nő... legalábbis a képeken, amiket valaha láttam róluk.
A bennem lappangó kíváncsiság csak hamar előtört belőlem, és Georgot támadtam be a fejemben előtérbe kerülő kérdéssel:
- Georg! Bill és Tom szülei milyenek?
- Külsőleg kérdezed?
- Nem, azt tudom, de most úgy emberileg érdekelnének!
- Emberileg? Nos: kedves és figyelmes szülők. De remélem azt tudod, hogy Gordon csak a nevelő apja a két srcácnak!
- Hát már hogyne tudnám!
Kissé megsértődtem ezen a kérdésen, mert Tokio Hotel fan lévén ez már igazán csak alap számba menne! Nincs igazam?
Bár már ennyivel is némiképp okosabb lettem... meg sem köszönve rohantam Miyához, akit még mindig letaglózva találtam meg a kanapén ülve, Gustav társaságában.
- Miya! Van egy perced?
- Aha.
Félreinvitáltam drága barátnőmet, ami történetesen a szobánkba vezető "útszakaszt" rejtette. Nem épp sietős léptekkel értünk fel jelenlegi lakhelyünkre, ahol én becsuktam az ajtót - de előtte még szétnéztem a kíváncsi szemeket keresve... sehol semmi! Remek...
Visszatérve barátnőmhöz már éppen előkívánkozott belőlem a panasz, mi szerint...
- Miya! Én nagyon tartok Billék szüleitől...
Barátnőmet láthatólag meglepetten érte ez a dolog, és ez az arckifejezésén tükröződött a legjobban. Kicsit belepirultam a dologba... aztán ő folytatta:
- Natalie! Ők is emberek.
- Persze, ezt én is tudom, de a kérdés az, hogy milyen emberek.
- Hát... lássuk csak: a fiaikat elnézve... ó! Na most már én is aggódom.
Pislogtam egyet barátnőm szavajárásán, majd előtört belőlem egy kacaj, amit ő is viszonzott. Nevetési rohamunk közepén megint csak bezavart valami: egy ajtó kopogás.
- Ki az? Gyere!
- Lányok, még meg kell állni tankolni.
Adott választ Tom, majd körbenézett a szobánkba. Beljebb lépve sunyi mosoly jelent meg arcán és vigyorogva ránk meredt...
- Mit csináltok itt édes kettesben?
- TOM!!!
Kiáltottuk egyszerre Amelia-val, amire Tom adott egy kis magyarázatot, miért is érdeklődik ennyire szorgalmasan.
- Hát. A lenti jelenésetek kicsit kétségeket keltett bennem!
Megint összenéztünk barátnőmmel, majd akarva-akaratlan újból felnevettünk. De ez a felhőtlen jókedv is csak Tom következő elszólalásáig tartott:
- Nem smárolnátok a kedvemért?
Nekem a sokk miatt semmi cselekedetre sem futotta, de Miya válasz helyett egy üres bőröndöt vágott hozzá Tomhoz, aki igazán sátáni kacajt hallatva futott ki a helységből. Aztán Miya rám nézett, de amiket mondott minden bizonnyal nem nekem szánta.
- Hülye köcsög...
Megint nevettem! Miya mellett egy percig sem lehet szomorkodni... csak ha ő is az! Ami mostanában elég gyakori volt. Be kell valljam: igazán jól esett őt nevetni látni. Az utóbbi időkben ez igazán felejtős lett volna... eléggé sajnálatra méltó, hogy ez a két testvér szinte vérre megy szegény barátnőmért, aki pedig - hármójuk közül - a legeslegjobban megsínyli ezt az egész konfliktus helyzetet. Reménykedem, hogy változni fog! Vagy ha nem majd... majd én teszek ellene! Nem szeretném, ha Miya szomorú lenne...
- Az, de mit kezdjünk vele? Minden esetre: most igazán kihasználhatnánk ezt az édes-kettes dolgot!
Villantottam ravasz vigyort Miyára, aki a következőkben egy rémült, de egyben csodálkozó tekintettel ajándékozta poénomat. Persze meg lehetne szokni, hogy ilyen perverznek mondható humorérzék birtokosa vagyok, de látom: Miya már ugyan megszokta, de még mindig kellő megviseltséggel éli át ezeket az előtörő vallomásokat. Vagy ez is a viccelődés része?
- Oooookéé...
Mondta, de jobban csak magának, amire én megint vissza fojtottam egy közelgő nevetési-rohamot. De most már barátnőm is újra felkacagott!
Lassan arra szántuk magunkat, hogy amíg a turné busz éppen tankol mi betérünk egy kicsit némi útravalóért a boltba, aminek sosem tudom a nevét, de amikor valaki tankol mindig ide megy be fizetni... odabent viszont minden olyan drágának tűnt! Főleg a chips. Ezért inkább amolyan sajtos-puffancsot vettünk, de mikor felbontottuk... már nem is bántuk! Vettünk még vagy 4 csomaggal...
A következőkben ismételten az indulásra került a sor, és mikor a motor "felszólalt" mi már a második csomag pufit rágcsáltuk Gustav társaságában... a volánnál most Georg ült, és erősen az útra koncentrált. Bill épp a körmét festette, Tom pedig - kockult. De mikor egy kicsit hangosra sikeredett a következő harapásom két másodperc után mellettünk termett.
- Mit esztek?
- SAJTOS PUFI!
Adtunk választ hárman, szinkronban az épp éhesnek tűnő gitárosnak, aki mihamarább bepróbálkozott egy elég kiskutyás nézéssel. Barátnőm sóhajtva dobott oda neki egy csomaggal...
Lassan az egész banda ott falatozott velünk, és a sofőr is ezalatt visszatért a vezető-ülésbe. És miközben rohamosan közeledtünk Lotische felé a bennem tomboló kétségek is egyre jobban kerültek előtérbe. Miya egyszer-kétszer odasúgta nekem, hogy "nyugi" - de ez jelenlegi állapotomba nem sokat segített. Oly-annyira, hogy már a körmömet rágtam... majd Bill rám förmedt:
- Hé, Nat! Te stylist vagy és rágod a körmöd?
Felismerésére elszégyenkeztem és tekintetemet pedig a padlóra szögeztem. De csakhamar Miya kelt védelmemre:
- Te is! Szóval kuss.
Nem is tudom: Miya tán varázsló??? Bill is belepirult és sóhajtva a földre meredt. Mire a sofőr megtörte az imént beálló csöndet:
- Megérkeztünk!
A srácok örömmel ugrottak fel, mi pedig Miyával boldogtalanul huppantunk vissza a kanapéra. Sóhajtva meredtem ki az ablakon és egy egész barátságos kis falu látványának örvendhettem... néhol volt egy-két nagyobb ház, de zömében csak ilyen kisebbek uralták a tanya szerűség határát. És Bill meg Tom itt laknak? Hát ez tök jó! Immáron mosolyogva néztem barátnőmre, aki szintén a mellettünk suhanó tájat pásztázta. Kíváncsi is lettem mi járhat a fejében, de mégsem kérdeztem rá! Válaszolt ő anélkül is.
- Tanya...
Ismerte be, majd elejtett egy óvatos mosolyt ő is. Ezt követően pedig leparkolt a turné busz! Majd Georg éppen mesélésbe kezdett:
- Még nem érkeztünk meg. A turné busszal nem flangálhatunk a faluban! Ezért személygépkocsit rendeltünk, hogy idejöjjenek értünk.
Körbenéztem a terepen, ami nem volt más, mint egy némi kép elhagyatott parkoló szerűség ezzel a luxus-busszal a közepén. Végül is, ha jobban belegondolok itt laknak a srácok, több, mint valószínű, hogy itt is akad egy-két rajongó... bele kellett törődnöm minden további fejleménybe!
- Még ide rendeltetek egy személy gépkocsit is??
- Igen. Inkább olyan kisbusz szerűség. Egy rendes, 5 fős autóba nem igen férnénk el hatan.
Azt is be kellett látnom, hogy Georg elmélete meglehetősen helytálló. Én ilyeneken nem szoktam gondolkozni, mondjuk, de pedig ezek szerint nem ártana. Aztán Tom adott egy újabb tippet:
- Elférünk! Majd valamelyik lány beül az ölembe.
- Francokat! Felejtsd el.
Így Miya, majd megragadta a karomat és elrángatott.
Amíg a fuvarra vártunk a buszból minden szükséges holmit kivettünk. Nem tudjuk meddig maradunk itt, de majd megkérdezzük valamelyiket! Semmi ellenvetést nem mondva önmagamnak fordultam Billhez:
- Meddig maradunk itt amúgy?
- Amíg le nem szoksz a körömrágásról?
- Hagyjad már!!
Parancsolt rá Miya. Lehet ezt Bill poénnak szánta, de barátnőm még a vállába is beleütött egyet. Én pedig örültem, hogy legalább itt feledésbe fog merülni az, ami a korcsolya pályán történt. Mert mintha minden olyan lenne, mint volt. Pedig szerintem már semmi nem lesz ugyanaz, mint régen! Vagy mint a munkánk elején.
- Amúgy nem tudom. Majd ha hazaértünk kitalálom!
Ez kissé úgy hangzott, mintha minden döntés csak az ő kezében lenne. Ez nem vall némiképp beképzeltségre? Bár ki tudja. Engem nem zavar! Ettől függetlenül én... nos mindegy!
- Á, remélem nem sokáig.
Súgta oda Miya, amire megint kuncogni kényszerültem. Nevetésem csak addig tartott, amíg egy kezet nem éreztem a nyakam mögé karolva. Felnéztem: Tom volt az, és Miyát meg engem egyszerre karolt át. Keze ugyanúgy pihent barátnőm nyaka fölött, mint az enyém fölött. A szemeimet forgattam, mert tisztában voltam vele, hogy csak azért csinálja, hogy felhúzza az öccsét. De láthatólag semmi hatást nem ért el! De Tom persze rögtön szóra nyitotta száját:
- Ó, lányok! Nagyon szeretni fogjátok a házunkat. Elég egyszerű, de szerintem ugyanott nagyszerű is! Akar valamelyikőtök velem aludni?
- NEM!
Ismét egyszerre.

Ha egyszerű és nagyszerű alatt egy olyan építményt ért, ami majd' akkora mint egy panelház, és minden féle luxus ketyerével fel van szerelve, akkor szerintem én vagyok lemaradva...
A háztető csoki barna cserepekben tündökölt, látszott rajta, hogy legalább két padlásszobát birtokol. Ez alatt volt egy erkély szerűség és három ablak, valamint az ajtó. Egy szinttel lejjebb pedig már csak két, nagyobb ablak és a bejárati ajtó. Elcsodálkozva a méreteken fordultam a hozzám legközelebb eső emberhez, Tomhoz:
- Jézusom. Hány emeletes ez a ház?
- Hát nem látod? Csak kettő.
Válaszát követően elővett zsebéből egy távirányítót, amin megnyomott egy gombot, mire kinyílt a csodálatos kovácsolt vas kapu... valaki beállt a kocsival. Lássuk ki nincs itt: Gustav. Aztán Tom most odatrappolt egy vezérlő tárcához és azon nyomott meg valamit, aminek következtében becsukódott a kapu. Miyával csak tátott szájjal néztünk ide-oda.
- Most mi van? Még nem is láttátok a hátsó udvart!
- A hátsó udvart?
- Igen, ott van egy úszómedence, és szabadtéri grillező! Jó, mi?
Dicsekedett az idősebbik Kaulitz, majd megveregette Miya vállát. Elment, mire barátnőm készségesen leporolta azt.
Ezt követően pedig Bill tűnt fel mellettünk. Látszott rajta mennyire izgatott! Intett a kezével...
- Gyertek! Gyertek! Nem maradhattok kint. Még belül nem láttatok semmit!
- És akarunk szerinted?
Viccelődött Miya, de én először azt hittem komolyan gondolja. Ó! Talán tényleg komolyan gondolja? Rámeredtem. Összefonta karjait, majd követte a bejárat felé rohanó Billt. Aztán visszanézett válla felett:
- Nat? Leragadtál?
- Őőő... nem! Jövök már...