Pont akkor értem oda, mikor Miya elszaladt. Futó pillantásom közepette egyből kiszúrtam, hogy sír, könnyek csorognak szeme sarkából. Ideérkezésem alatt hallottam a párbeszédeket - még ha nem is teljesen, de foszlányokat igen - így tudtam miről van szó, mi történt.Bánata rám is átragadt, ami lassan dühbe torkollott, és ezzel a lökettel léptem be a két kakas mögé, és legyintettem nekik egy tockost. Veszekedésükből mindezzel ki tudtam zökkenteni őket, és elértem, hogy rám figyeljenek. A pillantásukból aztán kaptam hideget és meleget is!Elmém legmélyén a megfelelő mondatot igyekeztem összerakni, de nem sokra futotta szellemi erőmből, amit sajnos a korcsolyázásnak köszönhettem. Én persze megfogadtam, hogy nem lépek jégre amíg itt vagyok, de aztán mégsem tudtam eleget tenni elhatározásomnak...Ugorjunk vissza a jelenbe: a két srác pont az én legjobb barátnőmön vitázik, és vesztükre, pont az én legjobb barátnőm rohant el könnyekkel küszködve! Felhagytam tehát a gondolkozással és improvizáltam, amint csak tehettem:
- Mégis miért a jó kín halálért kell örökösen veszekedni? Miért nem tudtok egyszer másra is gondolni, nem csak magatokra? Elhiszem, hogy most Miyán veszekedtetek, de vajon abba belegondoltatok ő mit élt át ezalatt a hosszú 5 perc alatt??!
Idegeskedésem látszólag elérte a kellő hatást a két Kaulitznál, akik megszeppenve hol egymásra-hol rám néztek. Kénytelen voltam még nagyobb tiszteletet kiharcolni náluk, amit megfélemlítéssel próbáltam elérni:
- Rám figyelnétek mikor hozzátok beszélek??! Az ég szerelmére! Miya nem egy tárgy, amin össze lehet veszni, basszus! Érző, emberi lény! Nem pedig trófea, amit kitehettek a szekrényetek tetejére!!
- Persze, Nat! Nyugalom. Mi is tudjuk!
- Már hogyan is bírnék ilyen helyzetekben megnyugodni?! Megmondanád??!
Förmedtem rá, aztán testvére folytatta. Látszólag újabb stratégiához kell folyamodjak!
- Nat, mi nem úgy tekintünk Miyára, mint egy tárgyra, hanem mint nőre...
- Ez elég kifejező volt... mégis hogy lehet egy nővel így bánni? Nos: tegyük fel, hogy most ezt elhiszem neked. Akkor mivel magyarázod az előbb történteket?
- De miért Te vagy ideges, Natalie?
- Micsodaa??! Mert az én barátnőm! Ismerem őt, tudom mit érez és együtt érzek vele! Ezért nekem is rosszul esik...
- Persze, de neked ehhez semmi közöd.
Mindig is tudtam, hogy Tom gyakran tapló paraszt, de ezt még tőle sem vártam. Nagyon megbántott és saját bánatomat Miyáéval összekeverve kétszer annyira esett rosszul, mint kellett volna. Persze, ilyenkor nem sírni kell, hanem pofán vágni - de én egyik lehetőséget sem választottam. Tovább folytattam! Ebből még én is kijöhetek jól...
- Tudod: igenis van hozzá közöm! Miya szinte a testvérem. Ha őt bántod: engem bántasz! Ha őt szomorítod el: engem idegesítesz fel!! VILI???!
Éreztem ahogy mérgemben az arcomba szökik a vér, és mind a két fiú engem állít figyelme középpontjába. Hallottam ahogy Gustav és Georg is lassan színre lép, és itt cövekeltek le a hátam mögött, tudtam, hogy most minden bizonnyal ki akarják silabizálni a dolog lényegét, hogy miről is van szó... tudom, hogy tudni akarják miért ugatom most le a két frontember fejét! Azzal is tisztában vagyok, hogy még senki nem látott ilyen idegesnek és sírás határán billegőnek, mint most, ebben a pillanatban. Persze azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy ez egyszerre jön le humorosan és "vérfagyasztóan" számukra. A kis, szelíd, és béna Natalie hangot ad magának, és kimondja véleményét! Vicces mi? Na persze: inkább érdekkeltő! - mély levegőt vettem, és igyekeztem lehiggadni, majd ezúttal Bill szólt közbe:
- Ez így jogos, de most Miya miattam sírt?
- Nem miattad, te ostoba! Hanem miattunk...
Segítette ki Tom. Örülök, hogy végre felfogták! Határozottan tudom, mennyire utálják, ha másoknak van igazuk, ezért a következő percek még számomra is rejtettek meglepetéseket: Bill és Tom egyszerre előre lépett, még közelebb hozzám (amire persze én rögtön megfeszültem, és ökölbe szorítottam kezem) és hatalmas szemeket meresztve szétnyitották ajkaikat, és elkezdtek kérdésekkel bombázni:
- Merre van most Miya?
- Nagyon szomorú?
- Ööö.. meglehetősen! És leszögezném: fogalmam sincs hol van. Keressétek meg!
- Persze, ez nem hülyeség... gyere Bill!
Dicsőség volt számomra, hogy Tomnál is elértem mindezt, és hogy most együtt csinálnak valamit a testvérével, valamint az sem utolsó szempont, hogy kiharcoltam az egyetértést náluk! Hát: ha akarok valamit többnyire elérem...
Odafordultam Georghoz és Gustavhoz. Diadalittasan karba fontam kezeimet és széles mosolyt villantottam rájuk. Erre Georg megtörte a csendet:
- Taníts mester!
Georg nem túl bőbeszédű. Egyszer szólal meg, de az akkor is fergeteges!
A soron következő 5 percben egymással szemben álltunk, és szint egy szót se szóltunk, mikor egy kéz pihent meg vállamon. Az esemény olyan gyorsan érintett, hogy rémültemben megijedtem, és előre szökkentem. Megfordultam. Bill állt mögöttem, akkor ő ugrasztott ki a bőrömből...
- Izé... nem találjuk!
- Nem?
- Hát nem. Lehet elnyelte a föld!
Csatlakozott Tom. Legyintettem egy beletörődést tükrözőt, majd elkezdtem azon fundálni, hogy hova mennék, ha most Miya helyében lennék... netán a szobámba? Az messze van. Akkor... a női mosdó??

***
Ha már az ikrekre nem bízhatok semmi nemű nagyobb jelentőségű feladatot - mondjuk az is kérdéses, hogy náluk mit takar a "nagyobb jelentőség" - így magam jártam a dolog végére. Lassú, céltudatos lépések közepette iramodtam a női mosdó irányába.
Ez eddig sosem gondoltam volna, hogy egy jónak induló "béküléses-korizás" ilyen csúfos végkifejletnek fog örvendeni... nem tartottam számon ennek a lehetőségét, hogy megint kibontakozik valami nemű konfliktus valaki között. De egyenlőre még azt is kissé furán értelmezem, hogy Tom egyszer lesmárolta Miyát - na jó... többször! - és már a csajának tekinti. Elvben közte és köztem már nincs semmi komoly - még ha ezt egyikőnk sem jelentette ki, de a helyzetből meglehetősen kitudódhat - így engem már nem kéne érdekeljen egy ilyen helyzet. De a fenébe is! Érdekel. Hogy is ne érdekelne? Hiszen az egészet szegény Miya szívja meg a legjobban. És ez annyira zavar engem is! Nem akarom szomorúnak látni, mert tényleg olyan mintha csak a testvérem lenne... így egyértelmű számomra, hogy nem szabad sírnia, vagy ha sír is azok örömkönnyek legyenek! Az meg végül is kit érdekel, hogy velem mi van? Talán őt egyedül. Ez is valami! Na meg a szüleim... dehát na! Miya fontosabb nekem.
Alig futott végig elmémen ez a sok-sok pesszimista és tény dolog, hogy későn kapcsoltam mikor a mosdóhoz értem. Egy kicsit tovább szaladtam! Miya állított meg.
- Nat? Hova mész?
- Miyát keresem, Miya! Ööö... izé...
Gyorsan visszatolattam barátnőm elé és éreztem ahogy arcomba szökik a vér... zavartan koncentráltam a talajra, de közben intéztem pár kérdést hozzá is:
- Minden oké?
- Nem.
Ez számomra elég egyértelmű válasz volt. Felesleges megkérdeznem, hogy "miért?" - mert tudom. De azért mégis megkérdeztem...
- Hogyhogy?
- Tudod, nem? Akkor minek ismételjem magam?
- Nem megyünk inkább be? Óvakodjunk a kíváncsi szempároktól.
- Oké...
Miya ráhelyezte kezét a WC kilincsére és lenyomta. Beléptünk az egyenlőre sötét mosdó-terembe és én felkattintottam a lámpát. Már nincs sötét!
Hátam mögött betoltam az ajtót, de elfelejtettem lenyomni a kilincset... semmi gond! Csak nem hallgatódzik senki.
- Miért pont velem történik meg ez mikor még számtalan fruska lenne ezer örömmel a helyemben? Vagy miért nem veled történik ez?
Szögezte a számomra költői kérdésnek ható - nos - kérdést. Biccentettem.
- Tudod Natalie... számomra most ez a helyzet olyan kusza!
- El tudom képzelni. De figyelj: nem a te hibád! Ne neked legyen bűntudatod.
- De mégis nekem van!! Jaj... nem hiszem el... miért pont én?
- Nyugi.
Közelebb léptem hozzá, és vigasztalóan átöleltem. Reménykedni tudtam benne, hogy így elfelejti a gondokat - de ehelyett újabban sírásban tört ki. Meglehetősen ritka pillanatok egyike az, ha Miya sír, mert ő nem egy olyan kis szentimentális barom, mint én: nehéz kihozni a sodrából, és nehéz elérni, hogy könnyeket fakasszon. Mégis: ennek a két porontynak már elég sokszor sikerült ezt elérnie nála! Ez nem mehet sokáig így...
Zavartan rebbentem el Miyától, mikor észleltem, hogy némi fény szűrődik be a mosdó ajtaján! Na vajon ki - azaz, hogy: kik - léptek be a NŐI MOSDÓBA? Bill és Tom.
- Miya! De jó, hogy megvagy. Mindenhol kerestelek! Azaz, hogy: kerestünk...
Mentette a menthetőt Bill, majd elpirult ismét. Tom szánakozó tekintetét átlövellte öccsén, majd figyelme középpontjába újból barátnőm állt!
- Minden oké?
- Ez hülye??!
Fordultam Miyához. Hát kicsit hirtelen tört elő belőlem ez a kérdésnek tetsző kijelentés, de sebaj... kaptam egy újabb gyilkoló pillantást Tomtól, de legalább Bill jót nevetett. Miya viszont: dühös szempárt vetett felé, majd behátrált az egyik - akkor még nyitott - fülkébe. Belépve bezárta! Gyorsan a fiúk felé fordultam és fordítottam:
- Nem akar látni titeket... azaz inkább: most hagyjátok!
- Jó. Persze...
Értette meg a helyzetet Bill - bár kissé szomorú volt. Az a bánatos pillantás meg engem bántott! Sóhajtva fordultam a fülke felé majd Bill felé, aztán futólag Tomra is rámeredtem. De Bill éppenséggel jobban lekötött... próbáltam elűzni ezt a szomorkodást belőle, de Miyát sem akartam kitenni semmi nemű rosszabb helyzetnek... így ezt választottam:
- Miya, Bill és Tom bocsánatot akarnak kérni.
- Oké...
Jött bentről a mindent magába takaró válasz és erre én újabbat sóhajtottam, majd megint az ikreket vettem célba:
- Fiúk... most ne!
Alig adtam hangot kérésemnek és erre Gustav és Georg is társult hozzánk. Gustav sugárzó tekintetéből elég sok mindent ki tudtam venni, de az első ami számra jött:
- Honnan tudtátok, hogy hol vagyunk?
- Én eddig is tudtam, hogy Miya itt van.
- HOGYAAN?!
Hárman történetesen egyszerre kérdeztünk így vissza a vigyori dobosnak, majd az nevetni kezdett. Georg arckifejezéséből nem túl sokat tudtam kivenni, ezért számon kívül hagytam. Gustavhoz irányítottam a soron következőket:
- Te tudtad, és nem mondtad el nekünk?
- Neked még elmondtam volna, de azt nem akartam, hogy az ikrek is tudják, mert akkor tuti utána jöttek volna. De már mindegy!
- Hú, cimbi... ne feszítsd túl a húrt!
Így Tom, amire már öccse is kellő haragot árasztott tekintetéből. A levegő csak úgy tombolt a két fél között - és én meg középen álltam. Bele sem merek gondolni mi fog kialakulni mindebből! De már jöttek is a következő dialógusok...
- Nem feszítem, de ez az igazság, és fogjátok fel, hogy Miya nem akar látni titeket!
Mielőtt még súlyosabb lett volna a helyzet - de legalább már tudjuk, hogyha a fiúk közül valaki igaz barát, az Gustav - próbáltam menteni a menthetőt:
- Itt rajtam kívül tisztában van még valaki azzal, hogy ez egy női mosdó?!
Mentőakcióm megindító mondatára minden szem rám rebbent - de Miya ajtaja még továbbra se mozdult. Sóhajtottam, majd a kezemmel való hadonászás keretében próbáltam kiterelni az ide nem illő arcokat a WC-ből. Reményeim szerint mire visszatérek már Miya is előbújunk rejtekhelyéről...