Hogy lehetséges mindez, ami szűnhetetlenül leforgott velem mindössze néhány perc alatt? Idegtépő gyomorgörcsben köntörfalaztam barátnőm jelenlétében gondolataim közepette, olyan érzéssel mintha ő is ezer idegen lenne számomra. Kételyt megindító, zavaros pillantása viszont hamar az ellenkezőjét váltotta ki, így hát a körülményeket elnézve halkan bele is kezdtem mondanivalómba.
- Én esküszöm nem akartam...ő egyszerűen... - maratón futást színlelő ütemes levegő vételem aggodalmat sugárzott fehér kis arcán, majd megnyugtatás képen a vállamra helyezte a kezét.
- Mi történt? - szegezte barna csokoládé árnyalatú szemeit rám.
- Tom megcsókolt... - a pillanat szikrájában még gondolkozási időt sem hagytam Natnak, hanem csak folyatva a szavakat dadogtam magyarázkodva.
- Elestem vele a jégen...mire ő véletlenül megcsókolt...aztán megint, és megint! - a döbbenetet nem azt jelezte arcán, hogy mélyen meglenne illetődve, inkább azt ahogy felsorolást meghazudtoló csókokat mondtam egyetlen egy helyett. Szemét röptében leszegezte a tükörsima jégre, bennem pedig feltörtek a bűntudat apró tüskéi. Mintha egy gömb hal testét öltöttem volna fel!
- Natalie! Kérlek bocsáss meg nekem...én - majd a szavamba vágott.
- Ne sajnálkozz nekem, hisz megértem. Meg ahogy Tomot ismerem, ez már várható volt. - neheztelően a vállamra helyezte kezét egy apró ,,nem törődöm" mosollyal kísérve. A maszk viszont - ami mögé bámulatosan rosszul takarózott - leleplezte számomra valódi érzelmét Tom iránt. Igaz, Bill az ő mesebeli hercege de Tom iránt is érez annyi vonzódást, ami kellően elég, hogy egy ilyen szituáció megingassa. A bűntudat egyre nagyobb lépcső fokán tanácstalanul álldogálva, emésztettem Natalie emlékezetbevéső arcvonását. Bár a hangja mást sejtett mint az arca, és még milyen nagy különbség tátongott köztük. Egyszerre éreztem úgy mintha cserben hagytam volna, más részt pedig még mindig letaglózva fogtam vissza könnyeimet Tom cselekvésein. Persze az aggodalomnak más fortélyai is ide csalogatták a kíváncsi embereket, köztünk a banda többségét. Bill feltűnése egy újabb löketett nyilvánított könnyeimnek, mielőtt fiktív magyarázatok születtek volna a fejembe. Így hát visszavonulót fújva Nat háta mögé menekültem Bill kétségbeesett szavaitól.
- Miya?! Mi baj van?
- Bill, kérlek most hagyd békén pár percre! - teljes vállszélességgel állt ki mellettem barátnőm, tudván hogy ezzel a malőrrel még a kapcsolatuk is zátonyra futhat Billel.
- Beszélnem kell vele!
- Mondom hogy...! - szüntettem meg köztük ezt a reménytelennek látszó civódást kezemmel, Nat vállára helyezve. Bill kérését tejesítve vonultam félre vele, viszont a hihető magyarázatokból épp fogyatkozva mertem.
- Elmondod végre?
- Mit?
- Hogy mi van valójába köztünk?! - meglepetten figyeltem reakcióját, az előbbiektől eltekintve. ,, Gyerünk Miya! Menni fog!! Csak győzd meg, hogy ő sokkal jobbat ér nálad. Csak nyugi!!" Mégsem jöttek a szavak olyan bátran mint a önbizalommal teli gondolataim. Bill ideges fekete szempárjaiba burkolóztam, hátha szavak nélkül is megérti a helyzetem. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen eredményt ér el ez a rögtönzött módszer.
- Nem szeretsz... - tört meg a szemkontaktusba szomorú ábrázatával.
- Mit kell tennem... - szemem oldalirányból egyenest a szemébe meredt szavait hallva.
- ... hogy végre szeress? - váratlanul fogta közre kezemet esélyt nyugtázó beszéde közepette, míg rajtam pirulásom egyre nagyobb zömét nem csak az ő cselekedete hozott ki, hanem az embertelen mínuszok is. Valósságos filmbe illő jelenetünk, mondhatni véres befejezésbe záródott Tom egyértelmű és hangos közrevonásában. Az érhetetlen látványra csodálkozva, esett öcsének egy szempillantás alatt, amit tehetetlenül végig kellett néznem.
- Te meg mit művelsz? - zárt két fal, helyesbítek, mellkas közé sors, bosszús hangulatokat gerjesztve.
- Ő már az én csajom!!!
- A tiéd???! - tekintettem ide-oda járt a beszéd párbajban, majd a vég kifejlett - régen megindult síró görcsömmel - futni kényszerített. A reagálás teljesen észrevehető szempárokban végződött, miután én biztonságos helyen szedtem a levegőt. A lány mosdó előtt. Újból! Nem elég, hogy a jégen most perc pillanat értem kakaskodik a banda két legnépszerűbb tagja, még azon is kelljen járjon az eszem, ahogy Tom csókja felidéződik ezen a helyen. ,, Te szentséges kényköves pokol!! Hát ennyire nem színlelsz?! Mi rosszat tettem én, aki soha nem is vágyott ilyen bánásmódra? Mi tesz engem különlegessé? Kérlek áruld el!!!" Legszívesebb fogtam volna valami keménynek nevezhető tárgyat, hogy azzal törjem be a szép kis pofikámat. Ne legyen senki kielégülésének használatában, ha belsőmet nem is vesszük számba. Mert azon végképp nem tudnék változtatni. Valljuk be kőkeményen, hogy mind a két Kaulitz is megéri a pénzét. Máris kifejtem hogy miért. Vegyük példának okáért azt, hogy ők java részt azt hangoztatják, hogy inkább a belső a fontos, viszont, ha valóban ezt gondolják miért nem választanak egy átlagos lányt? Vagy a szép és a csúnya középkategóriáját? Mert ahogy elnézzük a történteket és a hamarosan bekövetkezőket is, valahogy mindig társul a helyes Kaulitz-ok mellé egy gyönyörű csinibaba! Az is kérdéses, hogy önmagukban nem képesek belátni, hogy igenis sekélyesek csajok térén. Még is miért és milyen áron? Jó beismerem, sok szempontból vált előnyömre a helyzet, hiszen ők ketten nem hétköznapi emberek. Viszont nem érzem okát, hogy elszálljak a fellegekben és vakulástól látásig kihasználjam őket. Mert igen kétségbeejtő de biztosra igaz, hogy az emberek 90%-a ezt tenné. ,, Te jó Isten!!! Rájöttem!!" Majd felvillant a sárga körte a fejemben. ,, Hát ez az én különlegességem!! Az, hogy más érzelmeit is fontosnak tartok. Nahát, akkor mégse vagyok elátkozott!!" A tantusz most végre pozitívan koppant, és hála az égnek már a sírásnak is nyoma veszett. Az aggodalom viszont megtörhetetlenül kísértette az elmémet, az iránt, ahogyan kétségbeesésem tetőpontján képes voltam minden tekintetet magam után vonni menekülésem közben. Nataliet feltálaltam két agresszióval túltengett fiúnak, akik becstelen bánásmódban vitatkoztak értem. Ezt egy hamar nem is leszek képes sem megérteni, sem fölfogni. Habár, most 7 ágra kéne mosolyt villantanom, azért mert a két híres Kaulitz az övének akar tudni. De mégis hova verjem a fenekem? Irónia, ha nem is a fenekemet de az ajtóba verhetem a fejem. Így hát csüggeteg tettem az ajtónak passzírozott, kopácsoló hangokat hallatva. Kínos egy jelenet de legalább elfelejteti valahogy belőlem a történteket.
- Miya! - hangzott fel mögöttem Gustav félelemmel teli hangsúly nyomatéka.
- Ööö...hát tudod..izéé! - ,, Találj már ki valamit!!!"
- Nem kell magyarázkodnod, jól tudom, hogy azért a két köcsög miatt van. - ,, Köcsög?! Gustav, mi lelt?"
- De jobb ha tudod, akár mennyire is egy érzéketlen csuprok, de szeretni azért hűségesen tudnak. - hevert le mellém önkényesen, majd beragyogtatta a hangulatot azzal a pocok vigyorával is.
- Nah meg én is! - fakadt ki kissé humortalan mondatán, mégis sikerült mosolyra fakasztania engem egyaránt.
- Most mihez kezdjek?
- Mihez?...nos, lássuk. - támasztotta meg állát ironikusan kezével.
- Akkor van egy szerencsétlen énekesünk aki fülig beléd szeretett, és alig várja hogy te is viszont szeresd. És van egy gitárosunk is, aki leplezetten, de ő is érez vonzódás irántad. - állapította meg helyzetemet filozofikusan.
- Remélem egy halványít segítettem! - hirtelen föl is pattant, miután távozni tért.
- Várj! Gustav!! - kérleltem maradásra, ő viszont cseppet sem hezitálva eltűnt a folyosó sarkában. ,, Nah kössz!" S gondolat menetem újból kitört fogva tartó gátjából, azon vacillálva vajon melyikük szeret jobban. A közismert mondás azt palástolja, hogy ha elfogadod önmagad akkor a legjobb pasik is elfogadnak. Épp ez a bökkenő! Talán pont az ellenkezőjét váltottam ki hatalmas egoizmusomtól, és ez az ok az ő cselekedetükre. Furcsa nemde? Én aki örök életére - ha tehette volna - szingli marad. Szívélyes vigyorral adnám át a stafétát más korombeli suhancnak, akik megszállottan bálványozzák ezt a bandát. Lehetséges, hogy mindent megkönnyítene. Nem lennének önvédelmi reakciók letaglózó cselekedeteikben, egyetlen csók sem születne. Miről álmodik ez a lány? Némi nyugodtságról és távolságtartósságról! Én kérek nagyot, vagy tényleg lehetetlen ezt betartani?! És akkor ért értelmet Gustav habogós mondanivalója. Nem ők kell szeressenek engem, hanem önmagukat?! Ez egy cseppet sandít valahol. Vagy mégis igaz? Tegyük fel, hogy Bill mivel önmagát sem képes elfogadni 100%-an, esélyt lát abban, hogy én majd csillapítom undorát mellette. Nem is kérdéses, hogy egy pasi mellett jól mutat egy szép hölgyemény, és a mércét is fellöki kb. 10 ponttal. Tom viszont ennek a szakrális ellentéte, mert neki egyre megy milyen csaj áll a dobogón, lényeg hogy szeresse. Már nem is kell sokat elmélkednem a dolgon. Ha itt most jönne el a perc hogy döntést hozzak köztük, egyértelmű hogy Tom nevét ejteném ki. Tudom, hogy meglepő de a szívemre kellett hogy hallgassak, nem pedig más érzésére. Szomorú de igaz, Tomban találtam meg azokat a tulajdonságokat amit nem lennék képes figyelmen kivűl hagyni. Mert akár mennyire is mutatja milyen reménytelenül felelősségteljes, belülről mindig Bill jelleme tükröződik.