RÉSZEK
Merj álmodni || DARETODREAM-TH.BLOGSPOT.COM - Képek, interjúk, vidók, történetek, és a rólunk...|





időpont: 14:00
comment here |3
Szerkesztő: Lotte & Meloddy

Special***rész
Bill szemszögéből
{ Több kevesebb?

Még a hófedte táj csodálatos látképe sem tudta kellően elterelni a figyelmemet a hidegről. Fáztam. De nem ez aggasztott a leginkább - hanem pusztán az, amikor megláttam, hogy Tom ezúttal kizárólagos alapon Miya felé vette az irányt. Lehet a féltékenység nem épp egy jó és tiszta dolog, de nem tudok ellene tenni. Inkább gyorsan álrébb vonszoltam magam szorosan a palánkba kapaszkodva (nehogy még véletlenül is elessek és beégjek ezelőtt a sok ember előtt) és lassan tudtomra jutott, hogy a havazás nem tesz kifejezetten jót a hajam tökéletes formájának. Aggodalmam csak hamar kiült az arcomra. Mi lesz ha begöndörödik?! - és már kerestem is a tekintetemmel egy megfelelő zeg-zugot, ahol elrejtőzhetek a kártékony nedvesség elől. Még mielőtt betérhettem volna az általam kinézett bódéba, ahol egyenlőre senki sem ácsorgott hamarosan Gustav keze nehezedett vállamra.
- Bill! Befagy a seggem.
- Azért jöttél ide hozzám, mert ellenállhatatlan késztetést éreztél az iránt, hogy ezt megoszd velem? Ha tudni akarod én sem érzem magam máshogy.
- Neked meg mi bajod van? Pokrócot reggeliztél?
- Micsoda?
- Tapló! Inkább elmondhatnád mi bajod.
Persze Gustav jó ember ismerő, és mindig tudja, ha valami nem okés, de ez igen rövid hosszútávon meglehetősen irritáló! Végülis megfontoltam a választ - de kénytelen voltam az igazat mondani.
- Kicsit még bánt ami Miyával történt...
- Persze. Ez már így világos! De nézd: tudom, nem vagyok épp jó vigasztaló egyén, sem pedig lelki támasz, de azt javasolhatom, hogy nyisd ki a szemed. Nem csak Miya létezik, vannak más lányok is.
- Na persze. Kösz.
Lesütöttem a szemem. Megveregette a hátam és tovább suhant. Továbbra is a palánkba kapaszkodva érkeztem el előbb kifigyelt száraz viskóm felé - de már nem állt üresen. Kipirult arca csaknem egy színkavalkádon volt hajszínével, ami ugyancsak vörös. Barna szemeit úgy rebegtette jobbra-balra tekintve, mint egy kiskutya. Nem igen tudtam eddig megfigyelni milyen aranyosan tud nézni, mert többnyire csak magammal és Miyával voltam elfoglalva - sokkal inkább magammal, ezt be kell ismernem... - de most itt van előttem. Viszont valamiért mégsem akarok odamenni hozzá... dehát hiába pásztázom a pályát jobbra-balra, sehol egy üres placc. Kénytelen-kelletlen siklottam a kori pálya végére és vettem le korcsolyámat, majd tértem oda Nataliehoz. Azért az udvariasság mégis beszélt helyettem:
- Szia Nat! Bejöhetek ide hozzád?
- HOZZÁM??! Má-má-már hogyne.
Talán megijeszthettem, mert kissé zavartan rezzent pillantása rám, ami csakhamar dadogásban tört elő belőle. Elmosolyodtam és betértem mellé. Aztán mégiscsak előtört belőlem a panaszkodhatnék.
- Most nézd meg! Hullámos. Ahh. Ezt nem akarom elhinni! Pedig mennyit szenvedtem... izéé... szenvedtél Te vele!
- Annyira nem sokat.
Válasza igen tömör volt. Sosem tudtam figyelmemen kívül hagyni, hogy amikor hozzá beszélek mindig fülig pirul és igyekszik csukva tartani a száját, mert fél, hogy sok hülyeséget fog fecsegni - de ez nem igaz. Sokat beszél ugyan, de nincs ember, aki nem szeretné hallgatni. Kezdve Miyával! De ő meglehetősen edzett ebben a témában, csak mikor Natra rátör a szófosás, mindig megjegyzi magának, hogy "már megint kezdődik" - és tessék! Ismét csak rá gondolok. Jobb lenne, ha már szüneteltetném a Miya irányzatú gondolkozásomat! Inkább megtörtem a kínos, lassan 20 másodperce tartó csöndet Nat és köztem.
- Na és? Hogyhogy nem vagy a jégen?
- Ó, hát... tudod már eleget voltam!
- Én még nem is láttalak.
- Lehet, hogy akkor pont te nem voltál jégen mikor én voltam!
Ismét mosollyal nyugtáztam a vöröskéből előtörő szóáradatot, mert én egyet kérdezek ő háromszor válaszol, négy féle képpen, de a történet ugyanaz, csak máshogy elmondva. Ezért nem akartam belefolyni! Most szívem szerint inkább kihívtam volna egy kis csúszkálásra a pályán, de valamiért mégsem tettem... meg is van miért! Két ok: nem akartam Tomot Miya közelébe látni, de legfőként nem akartam még göndörebb séróval a nyilvánosság elé keveredni. Bár meglehet, hogy még úgyis tetszenék mindenkinek... - most kivételesen Natalie szólalt fel:
- Esik a hó!
Sóhajtottam egy keserűt, majd igyekeztem továbbra is az arcomon tartani azt az ellenállhatatlannak nevezett mosolyt. Nem válaszoltam, csak biccentettem. Aztán tovább beszélt!
- Figyelj csak... ha már úgyis itt vagyunk, és senki sincs itt rajtunk kívül, kérdezhetek valamit?
Na erre nagyot nyeltem. Valamiért a "kérdezhetek valamit" résznél kissé megingott az egyensúlyom, mert azt hiszem van egy olyan érzésem miről is akar kérdezősködni. Már éreztem, ahogy a pulzusom megugrik egy kicsit, és a vérnyomásom felszökken, de a válaszom ez maradt:
- Hogyne!
- Remek. Nos izéé... tudod mi öö... amikor kihallgattunk Miyával titeket Tommal...
Szemeim hirtelen kipattantak és egy kisebb harag érzete társult csodálkozásomhoz:
- Ti kihallgattatok minket??!
- Hát szerinted miért jöttünk el?
- Ó, tényleg. Így már mindjárt más...
- Na ugye... szóval...
Mire elkezdte folytatni már azon kattogott az agyam, hogy hogyan is kerülhetném ezt a borzasztóan kínos témát, de semmi ötletem nem akadt, hiába néztem körbe-körbe.
- Szóval?
Vágtam közbe egy késleltető kérdéssel, de Natalie erre már folytatta is. Jézusom, tényleg arról akar kérdezni amire én gondoltam! Ó, ne...
- Tud-tud-tudoood... kicsit furán jött le, mikor Tomnak rólam áradoztál... ehem. Szóval: miért is... ??
Kapva-kaptam az alkalomnál, amikor elkaptam a pillanatképet miként Gustav elcsúszik a jégen, és magával rántja Georgot is... rögtön közelebb léptem Nataliehoz, és odamutattam a helyszínre - mire ő kicsit álrébb csusszant.
- Nézd csak, Nat! De bénák... hahaha!
Nevetésem kissé erőltetett összhatást érhetett el Natalie fülébe jutva, mert rögtön furcsálló tekintettel ajándékozott, majd újabbat sóhajtva visszakanyarított az eredeti témához. Miért ilyen kis kíváncsi??!!
- Aha felettébb. Na szóval: komolyan mondtad azt, amit mondtál Tomnak?
A kérdés így máris kellemesebben hangzott, mint azt először fel akarta tenni. Szerencsémre bizonyára elfelejtette, hogy hogyan is akart kérdezősködni ez ügyben. De a vér csakhamar az arcomba szökött, és megrögzötten néztem a kis jégkocka darabot cipőorrom előtt. Őszinteség, Bill! Gyerünk...
- Nos háát... valóban komolyan mondtam!
- Komolyan??
Arcára kiült a lelki öröme, és egy széles vigyorban bontakozott ki. A kezdetektől fogva tudtam, hogy belém van zúgva (mint bárki más), de azt még álmomba sem hittem volna, hogy ennyire súlyosan. Egy "komolyan mondtam" után is képes mérföldekkel a fellegekben járni... valóban ilyen hatással vagyok az emberekre? Ez most adott egy lökést az egómnak.
- Nem szeretem ismételni magam. Igen! Komolyan beszéltem akkor. De ez nem volt mentség arra, hogy ti ketten csak úgy lelépjetek!
- Sajnálom.
- Jó, végtére is semmi gond, csak apád majdnem kinyírt engem!
- Bocsi.
- Persze-persze, ilyenkor már sajnálkozhatsz is, mert nem teneked volt halál közeli élményed...
Talán későn kaphattam a fejemhez, mert meglehetősen ijedt arcot vágott, ami keveredett némi bánat kompozícióval is. Ó, a faszom...
- De ne sajnáld, Natalie... már túl éltük! És hidd csak el... valóban el is mentünk utánnatok!
- Na és Miya?
Ezúttal ő döfött át rajtam. Erre már a vigyor lerohadt az arcomról, és bánatosan fordultam a kíváncsi Natalie felé. Amikor ránéztem gyorsan elkapta a fejét, és méllyen elpirult.
- Hát öm... megértem ha így érez!
- Dehogy így! Vagyis na...
Értelmetlen gagyogására én is kíváncsi lettem, mert Natalieból talán ki tudom szedni, hogy Miya tényleg így érez e irántam... jó! Kezdjünk bele... - és már igyekeztem is minnél csábosabban elmosolyodni! Natnak ennyi elég is volt.
- Akkor mit érez irántam?
- Hát jó. Megpróbáltam eltérni, de látom nem tehetek ezellen semmit. Tudod Bill: amit Tom mondott színültig igaz. Sajnálom...
- Te sajnálod?
- Most mi mást tehetnék?
- Jó. Én mondom megértem Miyát...
És már ismét elfintorodtam. Bánatos tekintetem ismét a havazásra terelődött és külömböző emlékképek kavarogtak fejemben - többnyire Miyáról, de meglepődésemre Natalie-ról is. Ezek pedig kissé elterelték ezt a szomorúságot, de nem tartott sokáig mire visszatérni óhajtott a lelki depresszió. Csak aztán Natalie rögvest belefogott a vigasztalásomba:
- Ó, Bill. Ne aggódj! Nincs semmi baj! Te nagyon... nagyon helyes fiú vagy... irdatlanul helyes! Tuti lenne még más lány is, aki szíves-örömest lenne a Te barátnőd...
Ez persze megint csak növelte az egómat. Erre őszintén vigyorogtam, és némi csalafintasághoz folyamodva igyekeztem kiforgatni a lány szavait...
- Na és például ki?
- Ööö...
Szinte átéreztem, amikor beleveszett a tekintetembe. Jó érzés, hogy ilyen hatással vagyok az ellenkező nem egyedeire! Már nagyon vártam, hogy kibökje az általam várt választ és így újból rákérdeztem, némi képp akaratosabban:
- Na, de kicsodának, Natalie? Válaszolj kérlek!
Teljesen zavarba hoztam. Ám mikor már éppen kibökte volna a kicsit sem átgondolt választ - amibe talán az általam várt válaszok is benne voltak - hirtelen Miya robbant közénk. Kétségbeesett arccal fordult hol Nathoz, hol hozzám... szaporán vette a levegőt. Kitekintettem a jégre. Tom megérkezett! És Miya is? Ohh.. vajon mit csinált vele? Mármint Tom Miyával.
- Natalie! Úr Isten. Képzeld!
Ekkor kapcsolt, hogy én is jelen vagyok:
- Öhm... Bill? Nem gond ha Nataliet elrabolom tőled egy 10 perc erejéig?
Hát mivel nem mondhattam neki, hogy "bocs, de gond" így inkább újabb mosoly körítésében bólintottam neki. Ez lehet akár két értelmű válasz is, szóval azért megneveztem a fejemben futú pár betűs monológot:
- Á, dehogy.
Két perc sem kellett, amikor Miya elkapta Nat kezét, és magával ragadta. Natalie integetett nekem... hát ez teljesen kész: úgyfest valóban bárkinek el tudom csavarni a fejét. Remek!




Új || Régi