Megrögzött pesszimista lelkem révén már az egésznek a legelején is bizonytalankodtam pozícióm betöltésének körülményeiben, de végtére is bekerültem, mint a banda stylist-je. Furcsa és zavarba ejtő, hogy most éppen emiatt tartok hazafelé - mert végtére is, ha nem kerülök be a banda úgymond "szolgálatába", akkor mindez meg sem történik. Én sosem hittem volna, hogy a valóra vált álmom elől valaha is menekülni fogok egy furcsa, illetlen hallgatódzás végett. Nem tartottam illendőnek! De... a kíváncsiságom ismét felülkerekedett, és Miya mellett egészen biztonságban éreztem magam a külső hatások elől! És mikor meghallottam, hogy Tom és Bill miről beszélnek hatalmasat koppant a lelki világom. Tényleg megcsalt. Számításba vettem már a kapcsolatunk legelején is, de mertem remélni, mertem hinni benne, hogy mégsem fog megtörténni! Hogy majd miattam kicsit megváltozik. Hát: tényleg pofára estem! És aztán amit Bill mondott. Pontosabban, amit Tom kérdésére szánt: "nem átlagos lány". Nagyon jól esett! Pontosan ő az az ember, akitől ezt hallani akartam, hogy elhiggyem - de mivel a körítés nem preferált, így mintha meg sem hallottam volna. Tekintetem gyorsan a vállamra hajtott fejű Miyára futott és aztán már vártam, hogy mikor lesz ismerős a környék. Próbáltam mozdulni, de olyan aranyosan aludt, hogy inkább mégsem mozdultam. Köhögtem egyet (mert ettől még mindig beteg vagyok). Aztán ismét barátnőmre meredtem, aki látszólag nem is észlelte a krehácsolást... sóhajtottam egy hatalmasat, majd szaporán a tájat kezdtem fixírozni - de még továbbra sem volt ismerős a környék.
- Idióta barom.
Beszélt barátnőm álmában, amire én kuncogtam egy harsányat. Sajnos ezt már érzékelte!
- Mit nevetsz?
- Álmodban beszéltél.
- Micsoda? Pedig nem szoktam.
- Azt mondtad: idióta barom!
- Ja. Lehet Tommal álmodtam. Már nem emlékszem...
- Sebaj! Amúgy már ne nagyon aludj, mert este nem fogsz tudni...
- Amúgy se tudnék, Nat! Kicsit érdekes napom volt.
- Értem. Akkor jó... minden esetre már besötétedett!
- Ja igen, a téli időszámítás. A rövidebb nappalok és hosszabb éjszakák.
Találgatott barátnőm, amire tekintetem megint kisiklott a tájra. Valóban sötétedett és az égen sikló, sűrű felhők közül apró pilleszemek törtek elő - havazott. Milyen alkalomba vágó! Pontosan hangulathoz illő. Átlagba véve imádom a havat, de most ez sem tudta elterelni a gondolataimat. Hirtelen annyi minden előjött... a legszebb pillanatoktól kezdve, a legnagyobb botlásokig, a legszomorúbb perceken át... - és mindenhol középpontban volt - azaz voltak! A fiúk... na igen.
- Nézd csak Nat! Megjöttünk.
Hamar felismertem a környéket, amit szülőotthonomnak tudhattam, és ahol éltem világ életemben... Elköszöntünk a sofőrtől és leszálltunk. Úton hazafelé felhívtam anyumat, hogy érkezünk, de kicsit meglepődött - révén, hogy kb. egy két hónapja lehettünk itthon! Aztán tömören elmagyaráztam neki, hogy mi is történt - persze nem olyan részletesen, mint az esett. Aztán mikor elért tudatáig már a kapuban toporogtunk - és közölte velem a hírt, mi szerint egy óra múlva érnek haza édesapámmal egy alapítványi bál szerűségről, így tehát beérve a lakásba Mike kedvesnek nem mondható arckifejezése köszöntött.
- Ti mit kerestek itthon?
- Itt lakom, bazd meg!
Türelmetlenkedtem és ezt vágtam a fejéhez. Furcsa kitörésemre még Miya is odakapta a pillantását...
- De... nem úgy volt, hogy a bandával maradtok?
- De úgy volt, csak aztán kiderült, hogy benned és bennük is van némi közös tulajdonság.
Szólt hirtelen barátnőm, mire én tökéletesen egyetértve bólogattam. Mike-ot láthatólag nem nagyon fogta meg semmi ebben a témában, mert innentől kezdve még magasabb ívben tett ránk, mint általában szokta, amikor amúgy is itthon vagyunk. Így lassan mi is beljebb merészkedhettünk. Hamarosan betértünk kicsi szobánkba, és leraktuk a bőröndöket. Elnézve mindezt eszembe jutott Gustav és Georg is. Ők semmit nem tehetnek erről az egészről! Mégis, ha úgy vesszük ők is rosszul jöttek ki a helyzetből - mert elvesztettek két barátot. Szerintem soha többé nem látjuk őket viszont! Biztos nem fog csoda történni.
- Azért ne bánkódj! Én itt vagyok neked.
Vigasztalt barátnőm a jól bevált szöveggel. Gyakran mondja ezt, ha észreveszi, hogy szomorú vagyok!
- Igen Miya. És mindig is itt leszel, ugye?
Reménykedtem és a válasza egy ölelésbe burkolódzott.

***

A következő nap fél 11-ig való alvással töltődött aztán zombi érzetű lézengéssel. Én legalábbis csak tipegtem jobbról-balra, mint egy részeg élőhalott. Nem találtam a helyem, de látszólag barátnőm sem volt ezzel másként! Aztán délután meg kellett néznünk egy szappanoperát - mert eszméletlenül nagy vágyat éreztünk egy végignézése iránt - és már épp a vége felé közeledett az egész, mikor csörögni kezdett a telefon. Már éppen ugrottam volna, hogy felvegyem, de Mike megelőzött, szóval hamarosan visszaültem előmelegített helyemre Miya mellett. De közben persze nem hagytam figyelmen kívül a telefonálgatást sem:
- Ja... aham... igen.. jaja! ... Aha. Itthon! ... Tegnap. ... Jaja! ... Aham. ... Nem. ... Igen! ... Persze, ok, engem annyira nem érdekel... csá!
Igazán izgalmas volt. Mike meg sem magyarázta a történteket és ismét felment kockulni - legalábbis Miya szerint nem csinálhatott mást. A későbbiek folyamán elmentünk sétálni egyet barátnőmmel és igyekeztük kerülni "A Témát" de nagyon nehézkes volt. Nem tarthatott sokáig, mert aztán rákezdett megint a havazás! Ez kb. este 6-ig így is ment. Aztán csönd honolt a külvilágban, amit én barátnőm társaságában ide bentről pásztázhattam. Az egész nap olyan gyorsan lepörgött! Egészen úgy éreztem, mintha mindaz a sok minden meg se történt volna, hogy bekerültünk a bandához, ott dolgoztunk, összejöttünk velük stb. - ezen gondolkoztam a laptopom felett görnyedve, amíg Miya éppen egy könyvet olvasgatott szorgalmasan. Még reggel nekikezdett, de azóta már a végére ért. Rettentő gyorsan olvas!
- Na? Mit csinálsz?
- Facebook!
Lelkendezve adtam választ kérdésére. Gyakran van, hogy elgondolkoztat a tény, mi szerint az öcsémet tartjuk kocka fejnek, de én se csinálok mást, csak amint tudok géphez ülök. Akkor most mégis ki a kocka?
- Natalie, többet vagy fent, mint egész Európa!
- Azért túlzásokba ne essünk.
Mosolyogtam, mire barátnőm ezt viszonozta. Lassan letekintettem a tálca sarkában megbújó, kicsi, négy tagból álló számocskákra, és a két pontra. 22.24. Hitetlenkedve futtattam át az egész napomat a fejembe, majd kétségbe esésemben Miyára tekintettem:
- Úr Isten! De gyorsan letelt ez a nap.
- Viccelsz? Szerintem lassú és fárasztó volt.
- Persze. Aki már reggel az öcsémet ütlegeli...
- Na! Csak felidegesített, és minden előjött. Erre ő esett áldozatul! Inkább ő, min te, nem, Nat?
- Dede!
Ijedtem meg, és aztán kikapcsoltam a gépet. Miyával köztes megállapodásra jutottunk, hogy lefekszünk és alszunk. Lassan tervünk megvalósodásra tért...

***

Hajnalban valami furcsa érzés következtében kipattantak szemeim. Minden álom és bágyadtság szerte foszlott és idegesen jutott tudtomra, hogy bárhogyan is fordulok, sehogy sem kényelmes. Kitekintettem a folyosóra az ajtó ablakán át - sötét volt. A karácsonyi égők az ablakban ki voltak kapcsolva. Akkor anya bizonyára hazaért a munkából. Te jó ég! Akkor minden bizonnyal már elmúlt éjfél. Fél 12-kor ér haza, ha nappalos, és reggel 7-kor ha éjszakás. Felkaptam a telefonomat, ami ez ideig nyugalmi állapotban ült az éjjeli szekrényemen, és megnéztem mennyi az idő. Fél 4 múlt. Ez azért szokatlan - ilyenkor nem szoktam felkelni magamtól.
- Mi az, nem tudsz aludni?
Ült fel Miya saját ágyán, majd rám vetette pillantását. Kicsit megrezzentem a hangjától, mert olyan hirtelen hasított az éjszakába, hogy nem tudtam elképzelni mi az... de aztán megnyugvással töltött el, mikor észrevettem, hogy ez csak barátnőm ébredés utáni hangja. Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor valami hirtelen koppant odakint és elhajtott egy autó. Riadtan meredtem Miyára:
- Ez mi volt?
Kérdezgettem, de ő csak vállat vont. Aztán lassan elindult az ágya felé, de a következő koppanásnál megint ledermedt és megpördült, hogy ki tudjon tekinteni az ablakon. Semmi sehol. A következőkben egy horrorfilmeket felidéző jelenet cselekménysorát idézte, ami abból állt, hogy lassú, kimért, és óvatos lépések közeledett tartott az ablak felé...
- Miya!
- Cssssssssssss.
Csitított, mire én rácsaptam kezemet a számra. Miya már éppen elért volna az ablakunkig, amikor váratlanul az ajtó tárult ki, és anya lépett be rajta...
- Natalie, Miya? Mit csináltok?
- Elhiszed nekem, hogy semmit?
- Mintha valamit hallottam volna.
- Nyugi Cassandra! Minden bizonnyal csak egy patkány lehetett.
Tippelt Miya, amire anya eképp reagált:
- Patkány? Oké.
- Nyugodtan menj vissza aludni!
Nem hagyhattam ki, hogy bele ne szóljak. Anya mosolyogva kiment. Láttam rajta, hogy valóban fáradt.
- Patkány???
Így én.
- Igen.
- Dehát ez kívülről jött, és inkább olyan volt, mintha nekidobtak volna valamit az ablakunknak.
Magyaráztam meg kételkedésem okait, és aztán megint barátnőmre meredtem...
- Na és?
- Izé... a patkányok tudnak repülni, Miya?
- Ezek szerint.
Nyugodott bele a feltett kérdésemre, de persze ez nem az igazat rejtette magában. Ő is álmos - én is az vagyok. Ezért ennyi elég ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk aludni! Már ennyi is, na igen... - de amint Miya befeküdt az ágyába, és jóéjszakát kívánt, már megint hallottam a koppanást. Ezúttal én álltam fel és indultam meg az ablak felé. Barátnőm is hamar csatlakozott, és kettesben álltunk meg az ablakomtól kb. 2 méterre. Hirtelen egy kéz tűnt fel a palétán, és megfagyasztotta bennünk a vért. Harsányan felsikoltottunk egyszerre - majd egy ismerős, sötét bozont tűnt fel a színen. Hirtelen rám tört a találgatás, és elszóltam magam:
- LMFAO az, és meg akarja bosszulni, hogy élünk!
- Micsoda?
Szólt Miya, és hangjából lejött a szarkazmus. Igyekeztem poénkodni, de csak egy elég halk kuncogást váltottam ki belőle... ahhoz túlságosan féltünk! De aztán Miya folytatta:
- Ez Bill.
- MI??!
Visítottam, majd odaugrottam az ablakhoz, hogy kinyissam. Barátnőm megállt egy helyben és nézte, ahogy épp a hirtelen idekeveredett énekest próbáltam beszedni az ablakból, mint általában a mikulás-csomagot szokás. De barátnőm, már megint előbb rájött valamire, mint én...
- Te, figyelj már, Nat! Ez az ablak nem...
De akkor már késő volt: egy "hm?" távozott belőlem, miközben lassan kitártam a KIFELÉ NYÍLÓ ablakot??! - és Miya befejezte a mondatot...
- ... kifelé nyílik.
De már csak kijelentő mondat volt - nem kérdő, mert Bill hatalmasakat körözve a levegőben hirtelen hátrafelé bugdácsolt és természetesen a gravitációhoz hűen lepottyant. Megint sikítottunk és már Miya is odarohant az ablakhoz. Letekintettünk: szerencsére Bill puhára esett, ami puha a szemetes zsákjainkat jelentette. De legalább él! Ekkor Miya megint hozzám fordult:
- Eszem az eszed.
- Bocsi.
Panaszkodtam. Lassan elhatározásra jutottunk és mivel ebből már nem igen lesz alvás, így elindultunk lefelé, hogy felvakarjuk, ami Billből maradt - úgymond. De mielőtt még megnéztük volna - én persze biztosra vettem, hogy jól van, Miya meg annyira nem izgatta fel magát - így elindultam, hogy könnyítsek magamon, a mozsdó felé. Aminek az uta persze elvezetett Mike szobája mellett. Nála még égett a lámpa - gondoltam elnézek felé. Túl haladtam az ajtót, majd megtorpantam. Visszahátráltam, és kitoltam az ajtót. A látvány, ami elém tárult: az öcsém PSP-zik az úgymondd "pasimmal"...
- Mike? TOM???!!
- Szia Cica!
Vigyorgott, amit most kizárólag nem viszonoztam - nem, nem azért mert haragszom rá, hanem mert sokkot kaptam... lassan berobogtam és figyelmen kívül hagytam Mike művészi alkotásait, amin egy pálcika ember volt, nagy, loboncos piros hajjal, és 3szög ruhával - piros X-el áthúzva. Aztán elhaladtam egy másik stilizált ábra mellett, aminek nem piros, hanem barna haja volt... megálltam Tom és Mike mögött, kb. közéjük helyezkedve, és csípőre tettem a kezem.
- Akkor nem csak Bill van itt?
- Nem. Hanem én is, és Georg és Gustav is!
- MI??! Honnan tudtad - vagyis tudtátok, hogy itt vagyunk?
- Az öcséd értesített. Ma felhívtuk a lakásotokat, hogy megkérdezzük nem e itt vagytok!
- Mike? MIII???!
- Ne visíts már!
Csitított öcsém, mire én tarkón vágtam, és megint Tom felé fordultam.
- Miért jöttetek?
- Hogy visszacsábítsunk.
elállt, és belépett elém. Átfogta a derekam és magához vont. Már éppen megcsókolni készült, mikor elfordítottam a fejem. Mike értetlenkedett:
- Anyád! Neked van pasid?
- Az én anyám a tiéd is...
Néztem rá cinikusan, de Tom már közbe is vágott:
- Igen, van neki!
- Nem, nincs neki. Azaz nekem!
Akadékoskodtam, amire Tom kicsit eltátotta a száját.
- Micsoda??!!
Tom már megint. Megráztam a fejem, majd kicsit álrébb csúsztam, és ekkor már Miya is betévedt.
- Te meg mit akarsz itt? Engedd el Nataliet!
Kelt védelmemre drága barátnőm, és a hatás kedvéért még ökölbe is szorította kezeit. Tom elengedett. Miya folytatta:
- Mit keresel itt?
- Nos... eljöttem, mert hiányoztatok!
- És most az igazat.
Kételkedett tovább barátnőm, amire én Mike-al nevetni kezdtem.
- Bill mondta, hogy nem bírna úgy színpadra lépni, ha nem lenne jó a sminkje és, ha nem táncolna mögötte valaki egész idő alatt, hogy bátorítsa.
Barátnőm meglehetősen szánakozó tekintetett vágott a gitáros felé - későn vettem észre, hogy én se teszek másként! Kintről pedig megint csak ismerős hangok törtek utat a visszhanggal egyetemben: apa felébredt. Ó ne!
- Mi ez a lárma?!
Jött a folyosóról. Kapkodva Miyára néztem, aki Tomhoz fordult:
- Marajd itt és kus!
- Miya! Miya!
Ugrándozni kezdtem, mint az ideges gyerekek, akik tudják a feltett kérdésre a választ, de a tanár sehogy sem akarja felszólítani őket.
- Mondjad Nat!
- Bill?
- Nyitva maradt az ablak. Szerintem bejött...
- És apa hova megy?
- Jaj!
Kapta kezeit szája elé, majd egyszerre átrohantunk a szobánkba, ahol Bill már valóban bent volt. Szerencsére még apám előtt érkeztünk, így Miyával gyorsan bedugtuk az íróasztal alá. Most jött be apám:
- Valami zajt hallottam.
A shutgan már kibiztosítva ott figyelt karmai között. Mosolyogva adtam hangot magamnak:
- Semmi. Csak nem tudunk aludni.
- De ennyire??!
Így apa. Már épp levegőt vettem, mikor Bill hatalmasat tüsszentett. Nem hiszem el! Apa a pillanat töredékénél belőtt Miya és köztem az asztal alá. Erre megint felsikítottunk. Hamar legugoltunk és betekintettünk az asztal alá: Bill még élt. Furcsán neki volt feszülve az asztal lábának, így a golyó a falba fúródott. Szerencsétlen úgy remegett, mint a nyárfalevél... mekkora szerencse! Aztán apa megnyugtatott:
- Csak gumi lövedék. Amúgy is tudtam hova célzok... nem akartam lelőni!
- Nem is tudtam, hogy shutganba is lehet olyan gumi izét tenni.
Szóltam megint. Természetesen megint cikisen jött ki a helyzet. És a hangulat csak tovább nőlt, mikor Tom rémülten bejött apám mögött az ajtón:
- Bill? Élsz még?
- Ja!
Így Bill, de hangja még mindig remegett. Biztos, hogy gumi lövedék volt?

***

A következő az emlékképem: az asztalnál ülünk - Miya, Mike, Apa, Anya, a Tokio Hotel és én. Apa kissé még mindig ideges az előbbiek végett. Mi lesz még itt? Persze anya még most is csak mosolyogva tűri az események súlyát, és közben hol engem, hol pedig Miyát fürkész. Lassan vázoltuk nekik a helyzetet - MÉG EGYSZER - hogy miért is jöttünk haza, miért is nem maradtunk a fiúkkal, és, hogy a fiúk miért is jöttek utánunk. Nem épp a vártat kaptam anyától (még Miya is meglepődött):
- Nem akartok kibékülni? Akkor talán apádba is csillapodna a gyilkos ösztön...
- Mi? Nem!
Így Miya, amire én biccentettem. A fiúk történetesen egyszerre sóhajtottak. Anya viszont látszólag nem adta fel:
- Nem akartok elmenni valahova közösen, ha felkel a nap? Pl. korcsolyázni? Most van a szezonja! Hátha kibékültök.
Tört elő anyából a békítő szellem - de erre az ötletre kérdés merült fel bennem: vajon elvegyem apa shutganját, és fejbe lőjjem magam? Nem akarok korcsolyázni... utálok korcsolyázni! Más ötleted nem volt, anya?