Amióta ismerem azóta csak a baj van vele. Már a kapcsolatunk az egésznek a legelején is csöpögött a drámától, de ez mostanra egy tragi-komédiába torkollott... bár az sem normális, hogy napi szinten csak civódunk és a konfliktus megy köztünk, amit a végén vagy ő lapít el vagy pedig én... de többnyire ő! Mindig ki tud találni valami kifogást, és ez igen rövid hosszú távon unalomba bocsátkozik. Számomra legalábbis hosszas ideig nem tűrhető. Bár a jó múltkor már elmondta nekem, hogy mellette fel kell készülnöm az ilyen kisebb - nagyobb pofonokra, de ezt nekem miért lenne kötelességem elviselni? Ó, és van valami, ami még jobban foglalkoztató sztori: hogy is keveredtem én ide? Nos... éppen a szobámban próbáltam levakarni magam a monitorról, minek után Miya látogatást tett nálam. Való igaz: ez a közel múltbeli esemény egy kezdetleges párnacsatából bontakozott ki... Szokás szerint előbb leért, mint én szoktam és mikor a lépcsőfordulónál jártam már rögtön felismertem Tom hangját, ami egy mindent kifejező "aú" volt. Aztán, minek után közölte barátnőmmel, hogy Bill "kéreti a szobájába" Miya visszavágott, ami később egy számomra igencsak érdek feszegető dialógus keletkezését fedte. A komornyikos eset után jött az, hogy "tudhatnád, mint minden volt barátnőd nevét... tényleg! annak az újnak mi is a neve?"
- Úúúj?!
Csattantam fel, mert már rögtön leesett barátnőm diszkrét célzása. Azután Tom visszaszólt neki, ami a teljes nevének kimondásából állt, majd Miya jobb híján inkább visszafordult. Bizonyára nem akarta megtudni mi lesz ennek az egésznek a vége.
- Tom, miről beszél Miya?
- Jaj semmi. Csak megint szívatni akar!
- Tom! Ismerem barátnőmet. És a hangsúlyból sem az jött le, hogy ez vicc volt!
Tom kuncogott egy harsányat, ami csak csöpögött a téma elterelésének vágyától, de én ezúttal helyt álltam - szokásomat megtagadva. Rámeresztettem egy gyanakvó tekintet szerűséget, amire ő már neki is kezdett a kis esti meséjének. Nap közben is rengeteget fájt a fejem - de most már végleg befellegzett az idegrendszeremnek.
- Van ööö... rajtam kívül... rajtam kívül még valakid?!
Dadogtam, amire egy határozott kar - összefonás volt a válasz, és egy félmosoly. Szemeit kicsire nyitotta és feltette a kérdést:
- Úgy ismersz, Nat?
- Ez most ugye költői kérdés volt??!
- Jaj, ne izélj már: te mindent elhiszel Ameliának?
- Igen!
- Ezt nem mondod komolyan. Csak poén volt! Figyelj: nem kell neki mindent elhinni.
- Soha nem hazudna nekem, és mindent elmondd! Tudom, Tom.
- Figyelj: neki hiszel jobban, vagy nekem, a pasidnak?
- Neki!
- Ez fájt. Na akkor így kérdezem: neki hiszel jobban, vagy nekem, Tom Kaulitznak, a Tokio Hotel legkedveltebb gitárosának?
- Így meg végképp neki.
Mikorra már éppen normalizálódott a hangsúlya rájöttem, hogy kamuzni próbál, így inkább igyekeztem faképnél hagyni, de utamat állta: hamarosan elém került és felszólalt...
- Szent a béke?
- Figyelj. Most hagyj. Nem érzem túl jól magam... holnap átbeszéljük!
Nem hazudtam, mert az igazat megvallva tényleg nem éreztem valami hejj de jól magam... kissé szédültem és úgy éreztem, mintha valami lehúzna a földre. Elindultam a szobába, ami most minden bizonnyal csak az enyém, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy Miya az estét Billnél tölti. - hirtelenjében megint elfogott az irigység, de hamar elhessegettem magam elől ezt a gondolatot. Inkább betértem a szobába és begubóztam a takaróm alá...Aznap este szem hunyásnyit sem aludtam...
***

A reggel első sugarai úgy rángattak vissza a reális világba, mintha az álom is csak egy álom lett volna... lehet az is csak tévhit volt, hogy egyáltalán elaludtam? Minden esetre ezt sem lehet kétségbe vonni. Éppen fel akartam volna állni, de valami megakadályozott benne: a szédülés. Olyan gyorsan feküdtem vissza, mint amilyen gyorsan hajnalban 3-kor elaludtam - persze ez sem volt könnyű. S miután az alvás reggeli fáradalmai elenyésztek bennem ismételten elfogott minden rossz érzés: persze fizikailag. Hirtelen megfájdult a torkom és a vállam, valamint a... a melleim is, igen... - nagyon kibírhatatlan reggeli pillanat volt, meg kell hagyni - és ez csak tovább gyarapodott, mikor egy ismeretlen kéz jelent meg az ajtóm oldalán.
- Szia Cica, hogy aludtál?
- Még mindig rosszban vagyunk - csak emlékeztetlek...
Belépett a szobámba és ekkor vettem tudomásul az ő reggeli külsejének "apró" részleteit: nem volt rajta egyéb csak egy melegítő nadrág, amiben mostanában (így a hidegebb időkben) aludni szokott, és a mellizmai. Pólómentes jó reggelt!
- Nem örülsz, hogy bejöttem hozzád reggelről?
- Ez a legkevesebb amit elvárhatnék a barátomtól.
- Ejnye.
Hamar közelített. Tekintetem hirtelen végigvándorolt felső teste szépségein és már-már belepirultam jól kidolgozott kockáiba. Georgot még csak be sem érheti ugyan, de számomra ez is elég "lehengerlő"... vagy inkább felhevítő! Leült az ágyam szélére és lassan igyekezett minél feljebb csusszanni hozzám. Közeledésében én csak még jobban belebújtam a takarómba és már lassan elfogott a pulyka méreg. Nem bírtam türtőztetni magam:
- Azt hitted, ha bejössz hozzám félmeztelenül, akkor esetleg elillan a haragom?
- Micsoda? Most keltem és te voltál az első gondolatom!
- Fogadok, hogy legalább fél órája fent vagy!
- Inkább egy órája, de sebaj... egy próbát megért!
- Pff. Grat.
- Ennyire beidegesedtél?
Hirtelen elkapta a vállam és magához vont, amire én már tudtában voltam azzal mi is van velem ezen a kora téli reggelen. El akartam tolni magamtól, de ebben bőre puhasága meggátolt, és mégsem tettem. Ez idő alatt kezei vállamról lejjebb csusszantak és már egy ölelésbe burkolódzva próbált nyalizni, de engem most ez kicsit sem kötött le. De nem bírtam megálljt parancsolni teljes mértékben magamnak, és kezeim akarva-akaratlan a mellkasára csusszantak. Egy kicsit megtoltam...
- Nem kéne így ölelned...
- Már miért is nem?
- Mert beteg vagyok, Tom. Szerintem egy egyszerű megfázás némi torokfájással fűszerezve, de semmi több... mégis ragályos!
Hirtelen elengedett. "Persze, ilyenkor már te sem akarsz ölelgetni!!" - és hátrébb csusszant. Aztán vallatóan rám meredt:
- Beteg vagy?
- Úr Isten. Most mondtam, de sebaj! Igen... khm...
Hirtelen köhögő rohamba kezdtem és Tom megfogta a homlokomat. Kissé elképedt... aztán közölte:
- Meleg.
- Mi van???!
- Nem te! Vagyis te... de a fejed! Izééé... lázad van!
- Ajj hagyjál... inkább hozd ide nekem Miyát!
Nyavalyogtam, de semmi válaszra nem méltatott. Ehelyett ismételten rájött a kora reggeli kanosság és - bár takarómon keresztül, de... - végigsimított combomon, majd rám mosolygott kellő perverzséggel.
- Ne aggódj! Majd én vigyázok rád.
- Pont ez az amiért aggódok, de sebaj...
Ismét meg sem hallott és adott egy szájra puszit, majd erre én megrémültem:
- Jézusom! El fogod kapni!
- Lehet pont ez a cél. Szeretek beteg lenni, mert olyankor bármit megkaphatok!
- Amúgy nem?
- Jogos a kérdés. De nem mindent... az emberek nem ugrálnak folyton körül, csak úgy általánosságban. És bármit kérek szívesen teljesítik!
Persze leesett, hogy mi az amit kívánna, de kihasználva ezt a kijelentést saját mosolyommal jutalmaztam meg őt, amire persze rögtön felragyogott a szeme. De ki kellett, hogy ábrándítsam:
- Akkor hozol nekem egy pohár forró teát?
- Mi? A lábad is el van törve?
A lemondás keserű szakadékába zuhantam. Éppen csak reménykedtem, hogy ha máskor nem is, de most mégis lehetne egyszer az kettőnk közt, amit én akarok (itt célozhatok akár egy tea készítésére is, amit ő csinálna - bár az nem lenne pont biztonságos) de látom ez nem fog összejönni. Miért kellett nekem ma felébrednem?
- Ne már! Csak most az egyszer.
- Natalie... a konyhába még le tudsz menni, nem?
- Ja de... persze...
Ekkor hirtelen eszembe ötlött egy kis ravaszság: ha már vörös vagyok legyek ravasz is... és a következőket mondtam neki, ami láthatólag számára is érdekkeltő ténynek számolt:
- Pedig akkor lehet már elfelejtettem volna mindent tegnap. De most, hogy így visszautasítottál kénytelen leszek újból emlékezni.
- Hm. Látom azért rád is ragad valami belőlem!
- Pontosan.
Hosszas sóhajtozás és morgás után végtére is rászánta magát arra, hogy felálljon és elinduljon lefelé... de hogy vajon a konyhába megy e számomra egy kis teáért, vagy vissza a szobájába azt gondolván: "ez hülye... miért tennék neki ilyet?" - az most még rejtély... de reménykedni lehet, nem? Éppen pozíciót váltottam... így az ajtó került a hátam mögé, és már nyúltam is a laptopé, de ekkor valami hirtelen a hátamra nehezedett...
- Szia Csibefasííííírt!
- Jó reggelt Miya. Hogy aludtál?
- Hű... hosszú! Majd mindjárt mesélek. Te?
- Uhh. Ne is hozd a témát! Sehogy...
- Mert?!
- Mert beteg lettem.
- Már megint?
- Micsodaaa??? Már mióta nem voltam beteg?
- Na mindegy... mi a baj?
Hamarosan elmondtam neki mindent a fájdalmaimról és a tegnapiról Tom és köztem. Eleinte arra gondolt, hogy Tom miatt vagyok ilyen szarul, de aztán megfogta a homlokom és rájött, hogy mégsem. Ekkor hirtelen eszembe jutott minden tegnapról:
- Figyelj már, Miya! Mi volt az a tegnapi?
- A tegnapi micsoda?
- Nos... amikor Tomnak az "új barátnőjéről" kérdeztél...
- Ja az! Hát...