Mindeddig lelki nyugalomban ültem a szobában és a laptopomat nyúztam jó szokásomhoz híven, minek után beleuntam a folytonos chatelésbe, és egy hirtelen feljött érzés következtében meg akartam keresni Miyát. Talán mutatni akartam neki valamit - már nem emlékszem...
Eleinte lassan haladtam lefelé a lépcsőn, majd gyorsítottam lépteim ritmusán és a lépcsőnél már olyan sebességgel rohantam, hogy csak későn vettem észre, hogy meg kéne állnom, ugyanis van előttem valaki. Ez a valaki pedig Tom volt - mostmár tudom.
- Hé, hova ez a sietség?
- Miyát keresem. Nem láttad?
- Nem én.
Nem nézett a szemembe. Nem tudom miért. Talán látta, csak már nem emlékszik hol, vagy valami más van a háttérben? Minden esetre nekem tovább kellene keresnem barátnőmet, de Tom igencsak az utamban áll, és még a kezem is fogja. Magához ölelt, ami persze semlegesen kellemes érzéseket keltett bennem. Bár nem tudom, hogy lehet valami "semlegesen kellemes" - de ez most nem jelent hatalmas nagy kérdőjelet számomra. Viszonozva ölelését belebújtam pólónak nem nevezhető lepedőjébe, és szokásomhoz hűen szippantottam be a "Coccolino illatot". Persze nem Coccolinot használ, csak én találtam ki még két hete fél álomban.
A következőkben két szorítás közepedte meséltem neki a helyzetet, mi szerint...
- Tom, meg kell keresnem Miyát.
- Ugyan. Biztos itt van valahol.
Mintha nem akarná, hogy megtaláljam Miyát - vagy csak megint kanos. Ez a probléma számára (részemről legalábbis) nem fog megoldással zárulni... egyenlőre tartogatom későbbiekre ezt a témát!
Többségében persze eljátszok én is a gondolattal, hogy mi lenne ha Tom és én... de aztán valami mindig visszarekkent, és negatív érzelmek kezdenek keringeni bennem a szex témáját illetően.
Eltoltam magamtól és felnéztem arcára, egyenesen a barna szemébe.
- Sajnálom, de meg kell keresnem.
Meg se vártam válaszát és kibújtam sze... na jó! Tom esetében nehéz kimondani (ha még csak elméletben is) a "szerelmes" szót, így a cselekedeteit sem ezzel illetném. Vagyis csak kibújtam a "csak öleléséből" és surrantam tovább a lépcső felé. Még utánnam szólt, de már nem is tudom, hogy mit - ezt is elfelejtettem megjegyezni.
Leérve a "földszintre" (ami a turné busz alját jelentette) valami fura érzés fogott el, és akaratlanul is felnéztem a lépcsőkön, mintha Tomot keresném. Nem is tudom: valamiért féltem. De hamar elhessegettem magam előtt a gondolatot - mikor meghallottam Bill hangját a "nappali" felől.
Ismét gyorsítottam lépteimen, majd újból frontálisan ütköztem - ezúttal Gustavval.
- Natalie!
- Bocsi Gustav.
- Nem baj. Mostmár elmondhatjuk, hogy közeli barátok vagyunk!
- Jó ég... hhh...
Kuncogtam Gustav beszólásán, majd kikerültem és láttam ahogy Georg egy hatalmas csomag zsepkendőt nyom Bill ölébe. Sír? Dehát miért?
- Bill?
Bátorkodtam kiejteni ajkaim közt nevét, és odaálltam a Bill előtt álló Georghoz, aki hamar vázolta a helyzetet - kérdezni sem kellett.
- Összekapott Miyával.
- Jaj! Hát min?
Ezúttal maga az énekes adott választ kérdésemre:
- Pofán vágott!
- Már megint?!
Sóhajtottam fel. Ránéztem Gustavra, aki vállat vonva tovább slisszolt, és utánna Georgra, aki sokat nem mondó pillantások középpontjába állította a frontembert. Aztán az ő nézéséből merítettem bátorságot és leültem Bill mellé a kanapéra, de elfordult előlem. Ez kissé rosszul esett, de most nem rólam van szó!
- Na! Mi történt?
Könnyek közt adott választ kérdésemre:
- Megcsókoltam és ő megütött.
- Bazd már meg, he!
- Hidd el: megtenné, de most mégsem jött össze.
Csatlakozott a beszélgetésünkbe Georg, továbbra is azzal a jellegzetes "leszarom" ízvilággal szavajárásában - erre persze Bill még keservesebb lett. Ismét sóhajtottam és egyik tincsemet hátra simítva igyekeztem megmagyarázni a dolgok kimenetelét Billnek:
- Hallod, te hülye vagy. Mégis: te nem így reagálnál egy ilyen "Davides eset" után?
- De azt se tudom mi történt!
- Natalie, kár az erődet pazarolni. Ez segg hülye!
Közölte a nyilvánvalót Georg, majd egy újabb zsepit adott az énekes kezébe. Nézzük csak: férfi létére itt bőg, mert pofán vágta a barátnője... noooos... ez eléggé kínos. Kénytelen leszek normálisabban, lassabban beadagolni neki a dolgokat.
- Bűntudatod van, hogy nem tudtad megvédeni, nem?
- De!
- Akkor ha téged is zavar, hogy nem tudtad megvédeni, miből gondolod, hogy kellemesen érintették őt a történtek?
- De, Natalie... még csak nem is akaratoskodtam!
- Biztos?
Nem válaszolt. Mivel nem látom az arcát sok mindent nem tudok leszűrni. Hát felálltam és most leguggoltam elé, térdeire tettem kezemet - mint az anyuka, aki a kicsi fiát vigasztalja - és úgy folytattam:
- Bill?! Ajj. Hagyjad! De most egy jó ideig!
- Micsoda?
- Elhiszem, hogy szereted, de most kíméljed egy kicsit, mert szinte minden érintésedről csak David jut az eszébe.
- Ne nézz rám.
Tért ki megint a téma elől. Az első perctől kezdve éreztem, hogy nem igazán értem meg őt. De csak mert nem hagyja! Annyira meg nem hinném, hogy nyomultam, hogy beijedjen tőlem. Vagy netán tévedek?
Georg megint megszólalt:
- Most olyan jól beszélsz! Miért nem vagy mindig ilyen inteligens?
Már éppen visszavágtam volna, amikor ismét Tom tűnt fel a színen, és kivédett Georgtól.
- Na! Azért ő se hülye!
- Inkább nem mondok semmit.
- Ezzel arra célzol, hogy Nat hülye?!
Tom közelebb lépett Georghoz. Valamit a fülébe súgott, amire Georg kuncogott egyet és egy "de köcsög" jelzővel látta el az én drága barátomat. Most én váltottam szomorú arcra. Sóhajtva került megint elmém előterébe, hogy Miya még anno mit mondott Tomról... igaz is: nem egy olyan ember,aki megvédi a barátnőjét. Sokkal inkább lejáratja! Na jó: azért azt nem mondom, hogy nem szokott megvédeni.
Most újra szólt:
- Nem amúgy... nem hülye! Igaz, Cica?
Hát ez az amitől falra tudnék mászni. Pedig már beleszokhattam volna, hogy Tom előszeretettel használ ilyen "szőrös, kisállat - beceneveket", mint pl. Cica, Nyuszi stb. Némi szánalom érzetődött azért bennem is, de annyira nem mutattam ki. Most Bill lefoglal! Aztán kaptam az alkalomnál: felemelkedtem Bill elől, és odaléptem Tom elé. Rámutattam öccsére, és közben szóvá tettem akaratomat:
- Tom, mondj már neki valamit! Vigasztald meg.
- Miért én?
- Mert te vagy a bátyja!
- Jó, de... ahh... mindegy!
Beállt Bill elé - bezzeg az énekes őrá már rögtön felemelte a tekintetét, és percig sem mondta, hogy "ne nézz rám". Szemében remény csillant meg, mire Tom rögtön lelombozta:
- Ne bőgjél már, hülye vagy?
- Bazd már meg Tom!
Tört elő belőlem. Bill sértegetése mindíg agresszíven érint - és ebben az sem gátol meg, hogy van barátnője, aki történetesen a legjobb barátnőm. Tom most felém fordult:
- Téged? Nagyon szívesen.
- Anyád.
- Natalie, neked most mi bajod?
- Egyszer kérek tőled valamit, és te azt is szarba sem nézed!
- Jézusom, de ideges vagy...
Persze Tom jót szórakozott dühömön, mire én gyorsan Billre néztem.
- Hagyjad, Nat. Igaza van.
Felállt, letörölte arcát pulcsija ujjával, és elsiklott mellettem. Semmi "kösz" vagy "rendes, hogy megpróbáltál megvigasztalni". Csak felment az emeletre - legalábbis szerintem, merthogy a lépcsők felé kanyarodott. Akkora ez a busz, mint egy ház! De sebaj.
Mikorra Bill eltűnt a látótérből megint Tomra vakkantottam:
- Most nézd meg mit csináltál! Ez mindd miattad van.
- Oké.
- Téged nem zavar?
- Nem.
- Micsoda??! Ne akarj összeveszni!
- Tom, te köcsög.
Csattant fel egy édes-kedves hang az ajtó felől. Miya. Hozzá hű belépő volt ez! Tökéletesen hű. Lassan elért hozzám, mire én a nyakába ugrottam:
- Nyuszipóóóók!
Ölelésem közepedte éreztem hátamban a sok tekintetet. Mind a kettő személyét! Bizonyára érdekesen érintette ez a kitörésem őket, mert Georg jól ismert szövegével állt elő:
- LESZBI SHOOOOOOW!!
Csillant fel megint szeme - ezt még úgy is látom, ha nem látom. De figyelmen kívül hagytam és barátnőmet zargattam tovább:
- Merre jártál?
- Levegőztem.
- Értem. Ó! Amúgy beszéltem Billel. Megpróbáltam neki elmagyarázni a dolgokat - oszt vagy megértette, vagy nem. Majd még kitudódik!
- Jaja.
- Minden oké?
- Aha.
- Annyira msn-ben érzem magam.
- Mert?
- Rövid, pár betűs válaszok, Miya!
- Ja. Aha.
- Erről beszélek...
Mi elkezdtünk nevetni, majd végül arra szántam magam, hogy felmenjek az emeletre és tovább olvassak. Még futólag bekukkantottam Bill szobájába, és mondtam neki:
- Miya lent van a nappaliban! Ha gondolod most beszélhetsz vele. Szerintem kérj bocsánatot!
- ÉN?
- Igen, Te!
Már nem vártam meg a reakcióját, és beérve a szobámba leültem, hogy folytassam a nem rég félbe szakított, netezést. Szinte be se kapcsoltam, mikor kinyitódott az ajtó.
- Tom, most kimehetnél.
- Ne már, csak most jöttem!
- Nem baj. El is mehetsz!
Leült mellém az ágyra és kedveskedően elkezdte nyomkodni a vállam. Ilyen csak akkor szokott csinálni, ha valamit akar! Normál esetben engem kér meg rá, hogy masszírozzam. Persze olyankor elküldöm masszőrhöz! Van rá pénze, nem?
- Na mi van?
- Most haragszol?
- Nem. Kicsit felkaptam magam a dolgokon, de amúgy nem...
- Oké, szerencséd.
- HE????!!
Förmedtem rá és rögtön támadás gyanánt felemelkedtem a hason fekvő pózomból. Megfogta a kezeimet, és egy csókkal belém folytotta a soron következő oltásokat... mikor elváltak ajkaink hamar közöltem vele a tényeket:
- Tom, rád nem lehet haragudni, szerintem...
- Szerintem sem!
- Akkor jó. Örülök, hogy egy véleményen utazunk.
- Ugye milyen jó?
- Felettébb.
- Na, de most lépek. Csak beugrottam! Még el kell intéznem valamit.
- Rejtéjes vagy.
- Pff. Nem is tudod mennyire!
- Beavatnál?
- Nem.
- Akkor jó.
Egy "jóéjt" helyett újból smárolásba torkollott búcsúzásunk, aztán kitémfergett a szobából. Megráztam a fejem és felléptem facebookra...