Natalie esetlen és kiszámíthatatlan botlásai valahogy mindig jó érzés keltenek bennem. Egy cseppet sem tartom magamat szadistának de erre az érzésre egy két lábon járó humorzsák illett a leginkább, mármint Natra értve. Georg hősiesen felrakta a buszra míg én vissza vánszorogtam a többiekhez. Mégis valahogy az italok között elhaladva valahogy az is felejtődött bennem, hogy mit is kéne közöljek a bennragadtakkal. Két koktél között vacillálva döntöttem úgy hogy sorjába felhajtom őket. Nem vagyok alkoholista de ki nem hagynák egy ilyen lehetőséget. S miközben gördültek azok a merőben égető érzést keltő folyadékok, annál inkább éreztem azt, hogy a világ hirtelen összemosódik a szemem előtt. Végeredményként pedig néhány lépést megtéve a kijárat felé a padlóra rogytam. Kín szenvedésem közepette, hogy valahogy eljussak a buszig eszembe ötlött, hogy miért is tértem ide be. Szememet körbe cikázva kerestem Billt de szerencsémre a homályos kép miatt a sok imitátor között nem volt egyszerű a dolog. Tehát, minden egyes embert aki egy kicsit is hasonlított Billre beszédre fogtam, azzal nem igen diszkrét mondataimmal.
- Héy, te Bill vagy? Basszus, nincsen egy ikertesód véletlenül??! - az alkoholos pohár még mindig a kezemben, elég furcsa látványt okoztam némelyiküknél ami sajnos egy észrevétlen finom távozással zárult a bodyguardok oldalán. Miután úgymond "eltávolították" a nem kívánatos személyt, döntöttem úgy hogy el indulok valamerre. Valahová. Azt sem tudom hová. Ritmizálatlan csoszogásim és lihegő kutyához hasonlító levegő vételeim egyre jobban taszították mellőlem az élőlényeket. A távolban egy pocsolyát pillantottam meg, ami hívogató érzést kellett bennem. Mintha csak egy óriás bögrében lennék ahol finom kakaó és tejszínhab a tettjén tornyosulna. Egy cseppnyi józanság nélkül termettem a állóvízben, amitől nyaktól elkezdve a bokámig sáros lettem. Szerencsémre a távolból előtűntek az "elveszett" lelkek, akik ismert nevükön Gustav és Bill személyesítették meg. Persze én....nos, én. Én még mindig a pocsolyában dagonyáztam. Amint odaértek hozzám, pupillájuk hatalmasra kerekedett szájuk pedig egy hatalmas ,,O"-t gesztikulált.
- Miya!? Te jó ég!! Mit csinálsz??? - még maga a beszéd értelmezés sem ment valami túl fényesen nem, hogy még ellátni 10 centire. Megpróbáltam hunyorogni, hogy tisztább képet kapjak de valahogy most a sár jobban lefoglalta az érdeklődésemet. Így hát kezembe ragadtam, hogy ízlelő bimbóim is beinduljanak, nem mintha ha mindezt józanul cselekedtem volna. A tétlenül csodálkozó bandatagok hirtelen elundorodott képet festek arcukra, amint rájöttek, hogy egyik táncosuk éppen a sarat majszolgatja. Hmm...elég szép látvány, nemde?
- Okéééééééé!!!!! - miközben én semmilyen furcsaság nélkül úgymond "táplálkoztam", ők segédkezet nyújtva kiszedtek a sárból a busz felé irányítva. Ennek persze piszkos ára volt, szegény Gustav volt az áldozat. Csakúgy mint jómagam, mostanra ő is gyönyörű sötét színekben pompázott míg Bill inkább a tisztább utat választotta. Azzal a magas szívélyességgel toltak föl a buszra, hogy végre zökkenőmentesen teljen az estéjük, no meg persze, hogy ne legyen több gondjuk felölünk.
- Mi történt? - csillant föl a szeme Natnak jöttem láttán.
- Áh, csak egy picit becsípett. - válaszolta Gustav.
- Egy picit becsípett???! Talán nem emlékszel arra, hogy előbb a sarat ette?!! - idegesen vágta a fejéhez Bill, engem pedig semmilyen kedves gesztus nélkül az ágyra dobtak. Gustav erényesen rázta fejét, talán ő az egyetlen aki valamit fölfogott a dologból. Most csakis rátámaszkodhatok. A bekövetkező perceket a fülemen ülve átaludtam mindent, olyannyira kerülgettet a rosszullét. Pár órával később pedig váratlanul arra ébredtem, hogy Natalie rámereszti barna szemeit.
- Baszd meg, Nat!!! - most a rémültség és az okádás érzése kerülgettet egyszerre, de még bírtam tartózkodóm az utóbbitól.
- Mi a fene ütött beléd??
- Gustav dobol. - adtam rögtönzött választ kérdésére.
- Mi?????
- Héy, mondjak egy titkot? - szakítottam félbe.
- Hallgatlak... - beleegyezése után megrántottam, hogy közelebb kerüljek a füléhez attól tartva nem e hallgatózik valaki. Vörös haját félrehúztam és belekezdtem mondanivalómba.
- Én....én....szeretem....a.....csirkét!!! - jelentettem ki amin Nat szokásosan nevetve tört ki.
- Ez már tudtam... - kuncogott tovább.
- Tudom...csak betojtam az igazi választól.
- Mondd el...lécci-lécci!!
- Rendben. - újból megismételtem ez a rituálét míg végül kimondtam amit akartam.
- ...Bill szeret engem!! - böktem ki tudatlanul, nem várt fordulatként Nat pedig nem nevetett tovább.
- Hogy mi???????!!
- Szeret engem Bill!! - rántottam meg újból, most már egy fokkal hangosabban hangerővel. Igaz tudat alattimba nem igen emlékeztem semmilyen "fontos dologról", de most minden a felszínre tört egy pillant alatt. Nat teljes döbbentséggel dőlt neki az ágytámlának míg én mit sem értve elnéztem amint néhány könny csepp távozik belőle.
- Ne sírj... - s hirtelen az ágy kemény anyag adta a végső döfést. Minden oly homályos volt számomra, egyszerűen az ágyra landoltam semmi előre jelzés nélkül. Közben ez a nap átismétlődött az elmémben, a sár evés és azok a ki nem mondatlan szavak. Másnap csak arra ébredtem, hogy elhagyatott fekvő hely tárul fel mellettem s Nat honlétét nem találom. Még kábult állapotomba neki dőltem a fal biztosságos támasztékomnak s kiérve az aprócska napaliba amit össze kötött a konyha láttam, ahogy Nat az ablakon kívüli tájra szegezi a tekintetét még mindig olyan arc kifejezéssel mit tegnap. Halkan helyet foglaltam mellette, nem is kellett több idő a szótlan csend megtöréséhez.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte savanyú képpel. Majd meg szakadt rajta a szívem amiért ilyen körülmények között tudhatta meg csak az igazságot.
- Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni. - feleltem lesütve a szemem.
- De ha jól tudom a barátság első alapvető szabálya, hogy mindent elmondunk egymásnak, nem? Akkor mégis milyen barátság van köztünk?! - s azzal a szavakkal viharzott be a szobán(k)-ba. Épp utána eredtem volna bocsánatért esedezve, de Tom ezúttal is megelőzött.
- Én majd beszélek vele! - hagyott hátra maga mögött. Minden porcikám ellenezte tettét, de biztosra vettem, hogy nem az én társaságomra van most kiéhezve Nat. Sokkal inkább ő az a személy aki pillanatok alatt föl vidíthatja az embert, nem pedig én. Akár egy kórterembe úgy járkáltam föl s alá, mihelyst megjelent Bill csodálkozó szemeivel.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Igen, valóban van! Miért a francért kellett szerelmet vallanod azon az estén?!! Mindent megnehezítettél!! - ordítottam le fejét, akaratlanul és bizonytalanul. Ő semmit szólván végig hallgatta az indiszkrét monológomat majd teljes szomorúsággal távozott a lakókocsiból. MI A FENE VAN VELEM? Mindent úgy eltudok rontani, mindent. Akarva vagy akaratlanul de mindig én voltam az az a személy aki mindig a körülötte lévőket bántotta. Sosem voltam még ilyen rossz passzba mint most. Nem csak a legjobb barátnőmet bántottam meg de még azt is aki éppen nekem valót szerelmet, én pedig neki rontva elvettem minden önbecsülését ettől. Vajon hogyan tovább?