Tehetségesek és fiatalok - talán ennyi sem kellett a Tokio Hotelnek, hogy feltűnnyenek a színpadon! Viszont nekik is megvan a maguk kis története, ami már szinte filmbe illő történet. Még 2006-ban adták ki az "Ahogy a torkodon kifér!" című könyvet. A cím is eredetileg a Schrei-ból jött (nagy valószínűséggel). Ez a kis könyvecske mutatja be a banda eszméletlen sikertörténetét. Bill és Tom Magdeburgban éltek, mikor belekezdtek a zenélésbe. Bill dalszövegeket írt, Tom pedig igyekezett lefogni az első helyes akkordokat a gitárján. Az első fellépésükre 8 éves korukban került sor. De ekkor jött a költözés: a Kaulitz fivérek Simone mamával és mostohaapjukkal, Gordon Trümperrel a 230 000-es lakosú Magdeburgból Lotischéba, egy kicsi, 850 lelkes faluba csöppentek. És mintha ez nem lenne éppen elég! Még a falu kissé élettel telibb központja is nagyon messze esett a házuktól. A korábban említett DVD-n Bill így mesél erről: "Volt időszak, amikor nagyon távol éltünk a civilizációtól. Semmi mást nem láttunk csak hegyeket és mezőket." Tom még hozzáteszi: "Nem nagyon tudok olyan emberről, aki utálná a természetet, én finoman szólva nem szívesen időzök a szabadban." Vagyis a Kaulitz - fivérek kiestek az eseménydús városi forgatagból, és egy unalmas kis faluban kötöttek ki. A testvéreknek nem nagyon volt más lehetőségük, minthigy egymásnak és a négy falnak játszanak. Lotischéban esélyük sem volt valódi fellépésre. (...)

Az első "igazi" fellépésük egy tehetségkutató versenyen volt Wolmirstedtben, egy kis faluban, ami Lotischétól délre fekszik (Wolmirstedtbe jártak közép iskolába is). Ezen kívül többnyire Magdeburgban és annak környékén álltak színpadra. 2001-ben egy együttesek számára kiírt versenyen léptek fel a magdeburgi Gröninger Badban, amikor felfigyelt rájuk az akkor 14 éves basszusgitáros, Georg Listing és a 12 éves dobos, Gustav Schäfer. Mindketten ugyanabba a zeneiskolába jártak innen eredt a barátságuk. Gustav öt évvel később így emlékezett vissza erre az első találkozásra: "Tom és Bill csak álltak ott egyetlen gitárral és mikrofonnal. A hangzáshoz egy keyboard járult még hozzá. Azt gondoltuk, muszáj tennünk valamit, hogy segítsünk rajtuk. Georg mosolyogva ennyit tett még akkor hozzá: "Dob a számítógépből? Ez nem mehet így tovább! - a mai napig nem fogom ezt elfelejteni..." Gustav és Georg egyetértett abban, hogy az ikrek tehetségesek, de feltétlenül szükségük van egy basszusgitárosra és egy dobosra. Csak így alkothattak valódi rock-formációt. A fiúk elbeszélgettek a fellépés után, és jó benyomást tettek egymásra. Egyből megállapodtak abban, hogy ezután közösen fognak játszani. Hamarosan rájöttek, hogy kiválóan összepasszolnak, és egyre gyakoribbá váltak a próbák. Nemsokára megszülettek az első dalok, melyek egy része angol nyelven íródott. A banda neve 2001-ben Devilish lett. Ezt a srácok is kellőképpen tüzesnek, lázadónak és ördöginek találták akkor. E kedves kis mese immáron halványan, de még él a négy srácban és biztosra veszem, hogy sosem fogják elfelejteni... mint mi se! Emlékeimben él, mikor Lotte is rákapott a TH-ra... sok embernél értem már el azt, hogy megszeresse a bandát és ezek az emberek még a mai napig szeretik. Nem sztárolás ként mondom, de ez így van! ^^

- Te Stella! Te milyen zenéket szeretsz? - kérdezte még év elején barátnőm, mire én lazán rávágtam:

- Tokio Hotel!

- Öö... igen? - le lehetett olvasni az arcáról milyen érzelmek fűzik a bandához...
- Nem baj! Elfogadlak ettől még...

- Te nem szereted őket?

- Hát nem, de egy számukat meghallgatom: Automatic. Az mp3-amon is rajta van! Érdekel?

- Hogyne! - és akkor hallgattuk aztán szerencsétlent egész nap a TH-val boldogítottam holott tudtam mennyire nem szereti őket. Akkor még nem! De aztán ma meg... miután otthon rájuk keresett és egy infó óra keretében az egész youtubet átnyálazta a vidikért már ő is kezdte megkedvelni őket. Emlékszem mikor elkérte a telefonomat, hogy mutassak neki képeket. Azt hallanotok kellett volna miket mondott! Minden képnél volt egy érdekes megjegyzése... én nevettem rajta! Mást nem tehettem. Aztán egyre gyakrabban kérte el a telefonomat és hamarosan már hallgattunk is vele zenéket. Májusban valamelyik nap éppen arról beszélgettünk, hogy mekkora lenne ha ezek ide járnának suliba. Német cserediákok, hm? És akkor csak úgy a hecc kedvéért felszólaltam:

- Te Lotte! Tök jó lenne ha lenne egy közös sztorink.

- Hm? - és másnap már megvolt a dizije! A blogot is hamarosan megcsinálta és tessék! Itt tartunk. Nos? Ez is egy sikertörténet, nem?