{ Emlékek

Az éjszaka folyamán nem voltam képes aludni valami ismeretlen okból kifolyólag. Talán az zavart, hogy így leugattam Tom fejét - de ez miért is zavarna? Hiszen teljes mértékben jogos volt! Furcsa mód magam sem tudtam eldönteni, hogy merítettem ekkora bátorságot, hiszen én mindig is az a gyáva, naiv kislány voltam! Mi lett velem? De Miya látszólag díjazta tettemet, kivéve a frontális "karambolt" amit Georg is láthatott. "Te szemét perverz köcsög!" - valami ilyesmi volt. Amint átfutott elmémen ez az általam mondott mondat eszméletlenül büszke lettem magamra. Hiszen ezzel is csak magunkat védtem! Magamat és MIYÁT! Aki az egyik legfontosabb ember az életemben. Lehet ez furán hangzik, de ez van. Egy igazi LB. Középiskolában ismerkedtünk össze és mindig kiált mellettem... én meg... nem is tudom... - és amint ez átfutott az agyamon hirtelen rengeteg emlékkép jelent meg előttem... az első találkozás amiatt a hülye anime miatt, az első együtt töltött kirándulás, mikor úgy döntöttünk össze kell költöznünk, mikor először járt nálam és én nála! Minden...
Az alvás továbbra sem ment, de felálltam és kimentem az éjszakába. Egyik kedvenc pulóveremet magam köré csavartam és ténferegtem céltalanul a sötét éjszakában. Hamarosan nekidőltem egy közeli tölgyfának. És az emlékek továbbra is ömlöttek, mint egy felszakított sebből a vér... az, amikor elhatároztuk, hogy ide akarunk jutni! És, mint egy film feltárult előttem a nap, mikor suliból haza felé megláttuk a hirdetést...
- A Tokio Hotel háttértáncost, stylistot és sminkest keres! - olvasta Miya hangosan, majd jött a szokásos monológ:
- Hallod e Nat!
- Hogyne hallanám! - csillant fel a szemem, majd Miya folytatta:
- Ezeknek talán még ahhoz is kell valaki, hogy kitöröljék a seggüket!
- Na, de Miya!
- Bocs. Előtört! De... mondd csak Nat! Mit csinálsz egy hét múlva szombaton?
- Még én sem tudom... miért kérded?
- Mert akkor nekem volna egy tippem...
- Úr Isten, Miya! Úgysem sikerülne...
- Muszáj ilyen pesszimistának lenned? - vágta csípőre a kezét és kérdőn, rejtett dühvel tekintetében nézett rám. Én csak zavartan kaptam el a fejem és mélyen elpirultam. Miya sóhajtott:
- Ahajj! Ez is olyan, mint a matek TZ! Emlékszel mikor biztosra vetted, hogy kettes leszel év végén, mert nem lett jó az uccsó dogád?
- Igen.
- És hányas lettél?
- Hármas!
- Na akkor meg? Nehogy merészelj jövő hétvégére bármi programot is beiktatni a naptáradba!
- Oké. - mosolyodtam el és már rohantunk is jelentkezési lapért. Akkor még nem hittem, de most itt vagyok, és ő is itt van velem! Annyira nem is kell ez a pesszimizmus. Jó lenne pozitívan hozzáállni mindenhez - bár ez szerintem nem is olyan könnyű... - alig futott át a fejemben mind ez és egy hideg kezet éreztem a vállamon, amire rémülten felszisszentem:
- Miya! Most miattad két dobbanást kihagyott a szívem.
- Hehe! Csak utánad jöttem. Te mit keresel itt ilyen késő este? Tudsz róla, hogy már mindjárt éjfél?
- Persze, de...
- Akkor meg? Gyerünk! Menjünk vissza... - vállat vontam és már éppen indultunk is vissza nevetések közepette mikor valami csörögni kezdett a bokorban. Rémülten és zavartan néztünk össze barátnőmmel, mikor előrobbant a bokor mögül egy hatalmas, őrült pitbull kutya.
- Ööö... Natalie...
- Mind meg halunk. - jelentettem ki, mikor a kutya morogva megindult felénk. Mi, mint két macska - csak épp egy sikítás közepette - rohantunk egy közeli fához. Miya előrébb volt és már mászott fel, mikor a kutya vészjóslóan közeledett.
- Menj! Menj! MENJ!
- Fent vagyok. - válaszolt idegesen barátnőm, mire én is követtem példáját - de a tornacipőm bánta, mert olyan szépen beharapta az orrát az a hülye dög, hogy ez elmondhatatlan! Még szerencse, hogy nagy rám valamicskét, mert akkor már lábujjam se lenne. A kutya még sertepertélt körülöttünk mialatt mi magasabbra másztunk.
- Meg vagy Nat?
- Ahaaaa.... te?
- Igen. Am: mind meghalunk?
- Bocs, kicsit túlreagáltam.
- Semmi baj! Egyszer úgyis... - ekkor a kutya ugrálni kezdett. Mi tovább sikongattunk!
- V-v-váááh!
- A számból vetted ki a szót!
A kutya egyre nagyobbra ugrált és sosem adta fel. Már majdnem elérte Miya kezét mikor eszeveszett ordibálásra lettünk figyelmesek. A fiúk! A legelején Gustav szaladt és egy bottal hadonászott, Tom és Georg köveket dobáltak, míg Bill... nos öö... míg Bill hátulról fedezte őket! Neki semmi dolga sem volt. A kutya kiguvadt szemekkel pásztázta a fiúkat, majd egy pillanatnyi habozás után megindult feléjük is. Ők megtorpantak és rémült tekintettel elindultak a másik irányba. Erre Miya ironikusan felszólalt:
- Óh, a megmentőink!
- Hehehe... legalább elment az a dög!
- Általában nem félek a kutyáktól. De ez szerintem nem is kutya volt!
- Akkor?
- Hát Nat... majd ha eszembe jut megmondom!
Ekkor megindultunk visszafelé. A többi honléte még a kanyarba se volt, de hamarosan felbukkantak - tetőtől - talpig sarasan és falevelekkel díszelegve. Miyával a döbbenetünk elmondhatatlan volt, és nevetést visszafojtva néztünk össze. Én előbb megtörtem, Miya pusztán azon nevetett, ahogy én nevettem. A fiúkról vibrált a feszültség és Tom idegesen hajolt be a képünkbe:
- Szépek vagytok mondhatom! Mi megyünk, hogy majd megmentünk erre ti meg se vártok.
- Bocs, nem volt kedvem az egész éjszakát egy fán tölteni! ÉN kérek elnézést!
- Miya...
- Kár a fáradozásért Tom! Barátnőm nevében is mondhatom, hogy most még ha jó kedve lenne is utálna téged... de nincs vele egyedül!
- Hűha, de kinyílt valakinek a szeme!
- Csak Miyát védem...
- Ám attól, hogy Miya utál, veled nem kell rosszba lennünk... - kacsintott rám Tom, mire én megforgattam a szemem és közöltem vele miközben a hotel felé vettem az irányt Miyával:
- Ha megfürdesz majd megbocsájtok... vagy várj! Még akkor sem... - most én kacsintottam őrá, mire ő ledöbbenve mozgás képtelen lett. Ezután utánam rohant és hajtogatta a nyalizást:
- Ám ma nagyon csinos vagy Natalie! Szép ez a ruha...
- Ez a pizsamám... - erre kérdőn ránézett Billre, aki karba tette kezeit és kuncogott. A másik kettő kevésbé volt visszafogott: ők felhevülten nevettek. Tom megbántotta Miyát, ezért haragszom most rá... nem nagy dolog! Egyszer csak felkerül a fehér zászló...