{ Az interjú

Mintha a rémálmomba csöppentem volna bele. Mikor teljes élet nagyságban megjelent a híres Tokio hotel kivétel nélkül - ha engem nem számolnak bele - eszeveszett sikoltozásba kezdett. Kísérteties volt a hasonlóság az álmom és a valóság között. Mindig is utáltam a semmin viháncoló "barbi-baba" népségét de ez még azon is túl tesz.
- Jézusom, olyan sokan!! - siránkozva kiáltottam a sok ribanc között, úgy éreztem én vagyok az egyedüli akit nem tud lenyűgözni a banda és, hogy nem vagyok valami türelmes típus sem.
- Ne izgulj, hamar elmegy az a pár perc. - nyugtatott Nat a tömegben, hogy véletlenül se okozzak nagy feltűnést. Nem tehetek róla, nincs még egy ilyen odaadó barátnőm mint ő. Így hát, nem tehettünk mást mint, hogy vártunk. Mindketten kényelmesen helyet foglaltunk, hogy az idő múltával is üdének tűnjünk. Való igaz, a várakozás hamar eltelt beszélgetés és kaja közben. Néhányszor még a többségben lévő "exportlányokról" is vettettem néhány beszólást, olyan egy formák, semmi egyéniségük nincs. Mindannyian csak azért jöttek, hogy hírnevet szerezzenek, vagy netalán ha összejön nekik egy Kaulitz srácot. Nem mintha magamat apácának adnám be, hisz én is a munka lehetőségért jöttem. Mégsem süllyedek le az ő szintjükre. Időközben, teljesen lefoglaltak a gondolataim, mindössze néhány perc választott el attól, hogy jó benyomást nyújtsak a banda előtt. Ezt kihasználva barátnőmhöz fordultam egy beszélgetés erejéig.
- Ígérd meg, hogy ha nem fog sikerülni akkor nem törsz össze mint bárki más ebben a teremben. Ígérd meg, hogy ha egy sikeres és egy sikertelen döntés születik akkor nem fogsz szomorkodni! - tekintettem óceán kék szemeibe. Ő nem válaszolván egy ölelésbe burkolózott, de én tudtam, hogy elértem amit akartam.
- Következő a 123 számú!! Amelia Mezzon!!! - hallatszott vízhangként a tágas teremben. Még utoljára átöleltem Nataliet és azzal a szerencsével amit ő adott indultam el. Egy szempillantás alatt úgy éreztem, most körülöttem forog a világ. Sminkesek, hangmérnökök, rendezők és megannyi statiszta vett kezei alá. Egy üres terembe bátorítottak ahol egy fakeretű szék várta, hogy uralmam alá hajtsam. A legelső léptek döcögősen indultak, míg végül elértem az ülőhelyig. 4 szempár fürkészte minden mozdulatomat, én pedig alig bírtam levakarni rólam őket.
- Szia! - hangzott föl az első szó egy fekete hajú, inkább oroszlánsörény nevezhető hajkorona mögött, vagyis Billtől.
- Jó napot! - reagáltam köszöntésére.
- ....
- Óóó, sajnálom....itt a jelentkezési lap!
~Ma megint a formámat adom, mint mindig.~ - gondoltam magamban, miközben kézbesítettem a lapot.
- Amelia Mezzon! - fürkészték a sorokat kézből-kézre adva.
- Ezek szerint háttértáncosnak készülsz. - felelte egy másik inkább egy afroamerikai emlékeztető srác, név szerint Tom Kaulitz.
- Igen.
- Nah és mesélnél róla, hogy miért is jelentkeztél annak? - szólalt föl George harmadikként.
- Nos, a tánc tehetségemet az anyámtól örököltem. Igaz, nem bírta kihasználni ezt a tehetségét, mert egy kávéház pincérnője volt és ott táncolt féláron. Mikor felfedezte öröklődő adottságomat elküldött egy művészeti iskolába ahol helyes oktatást kaptam. Az utolsó években viszont hamar lebetegedett, amibe bele is halt.
- Nem muszáj folytatnod... - vágott szavamba Tom, akinek szomorúság mutatkozott arcán.
- Részvétem. - testvére szavába vágva fejezte ki érzelmeit Bill. Ideje volt, más témával elő drukkolnom mert ebből egy gyász temetést lehet levezetni.
- Ez már múlt idő...most pedig a jelenbe vagyunk és szeretném mihamarabb megmutatni mire is vagyok képes! - feleltem bátran.
- Látom önbizalomból nem vagy hiányos. - mosolyodott el Bill bátyára tekintve. A széket eltoltam, egy gyors bemelegítés, nyújtás. Apró bólintással jeleztem a hangmérnöknek aki izgatottan kapcsolta be a gombot. Felszólalt a zene. Még egy mély lélegzetre volt időm, és csak azon koncentráltam, hogy nehogy valami hiba csússzon az előadásomba. Valahogy így:

Vége. El sem hiszem, hogy gond nélkül megcsináltam. Úgy látszik Nat tényleg igazi szerencsehozó kabala. Mikor újból tekintettem találkozott a bandával, csodálkozó és kielégült szemek tekintettek vissza.
- Nos, hát köszönjük! - válaszolta megszeppenve Bill.
- Csodálatos volt. - tette hozzá Tom.
- Akkor örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket! Én köszönöm, hogy itt lehettem!
- Viszlát! - köszöntem el.
- Szia! - kánonszerűen hangzott el mind a négy szájából.
A teremből kilépve félúton Nataliet pillantottam meg aki izgatott és ideges szemeket meresztett rám. Lassan hozzá húzódtam és belesúgtam a fülébe.
- Nyugi! Nem harapnak. - kacsintottam rám s úgy távoztam a váróhelyiségbe.