Deutschland sucht den Superstar
3.fejezet; 9.rész
Natalie szemszögéből
{ Szomorú tény
Mint mindig, mikor koncerteznek most is a back stageben vártam, hogy barátnőmmel egyetemben a fiúk is feltűnjenek. Ebben a várakozásban általában a családdal (telefonon) szoktam trécselni, ha nem épp egy másik alkalmazottal. Most viszont telefonom forgattam tenyeremben, miközben folyamatosan rá-rá tekintgettem a kijelzőjén feltüntetett digitális órára, s közben hajam csavargattam ujjam körül. Így telt az idő, most eléggé hosszadalmasan, mert sehol egy lélek nem tűnt fel. Egy ideig! Aztán megjelent a banda két gitárosa és a dobosuk.
- Nat, nem láttad Billt?
Érdeklődött Tom, öccse felől, én pedig a legnagyobb őszinteségben megráztam a fejem, és feltettem saját kérdésem:
- Hát Miya?
- Őt sem találjuk. Kereste velünk Billt, de azóta ő is felszívódott!
Mondta, majd magam sem tudom miért, de úgy éreztem ők ketten biztos találkoztak, ha már mi nem találjuk egyiket sem. Futott át elmémben, majd aggodalmas tekintettel méregettem ismét az órát. Hát a koncertnek már negyed órája el kellett volna kezdődnie!
- Azt hiszem ennek lőttek.
Kezdett bele Georg, majd a cipője orrát kezdte fixírozni. Gustav sóhajtott és előtuszkolt magából valami káromkodás szerűséget, én pedig ezen általában nevetnék, de most pont nem bírtam. Nem találjuk se Billt, se a barátnőmet! Vajon hova tűnhettek? Tanakodtam, majd felálltam, és előálltam egy ötlettel:
- Lehet nem érezte jól magát, és elmentek a turnébuszba.
A fiúk összenéztek, és semmi "okos aranyhalacska", vagy hasonló elismerés, mert végre eszembe jutott valami, hanem ehelyett inkább kisiettek, és már minden bizonnyal a busz felé tartanak. Magamra maradtam ugyan, de hamar tudtam mit kezdeni a semmittevéssel: elindultam utánuk én is. Mint a szomszéd néni hűséges cocker-spánielje. De most ha jobban belegondolok se tudtam volna mást kezdeni! Minek maradjak ott egyedül, mikor lehet ők ketten már bent is vannak? S miközben nagy sebbel-lobbal utánuk iramodtam, az ajtóban beleszaladtam Dimítrybe, aki "nem értem" érzetű pislogásának középpontjába állított engem.
- Bill és Miya eltűntek!
Magyaráztam neki röviden, és ő is úgy meglepődött, mint a srácok, mikor közöltem velük, hogy én sem tudom merre vannak. Dimítry elkomorodott.
- Hát ebből így biztos nem lesz semmi... jobb lesz, ha kisétálunk a színpadra, és közöljük, hogy el lesz halasztva a fellépés! De mégis milyen alibire kéne hivatkozni?
Kérdését minden bizonnyal magának tette fel, sem mint nekem, mert egyáltalán rám sem nézett. Határozottan megvontam a vállam, hogy legalább érezze, figyelek. Tarkóját vakargatta, majd hamarosan a körmeit nézegette, és ezután rám rebbent pillantása.
- Tudom már! Ez az. Köszi csajszikám!
- Nincs mit.
Vontam vállat, hiszen tényleg nem tettem semmit. Ő pedig kislisszolt, és én már nyugodt lélekkel követhettem a többieket. Farzsebembe csúsztattam telefonom, és megindultam a busz felé, miközben elgondolkodtam. Ha egyszerre tűntek el, az is lehet, hogy most is együtt vannak. Persze ez nem probléma, ugye? Hiszen semmi közöm nincs hozzá, mit csinálnak... nem vagyok összekötve egyikkel sem, nem? Gondolkodás közben hirtelen megtorpantam. Zaklatott lehetett a tekintetem, mert a folyosón elsuhanó emberek, akik javarészt alkalmazottak voltak. Sőtt! Csak alkalmazottak. Eléggé megbámultak. Én pedig folytathattam benső monológom: és akkor lehet most tényleg együtt volnának valahol? Persze nem tudhatom, ezért találgatok. Na és aztán mi van? Együtt tűntek el, és ennyi. De semmi okom erre az alaptalan féltékenykedésre, vagy micsodára, mert Miya saját szájából hallottam, hogy neki Bill sohasem jelentett többet, mint egy barát. És én bármit elhiszek neki, mert tudom, hogy ő olyan igaz barát, aki sosem hazudna nekem! Tehát ilyen gondolatokkal lassan tovább eredtem. Kiértem a buszhoz, és besétáltam. Csak így lazán, ahogy kell. De közben odabent valamiért szorongást éreztem. Ami még mindig nem hagyott alább, miután feltűnt, hogy egyik eltűntnek nyilvánított sincs itt.
- Hát itt nincsenek.
Közölte a nyilvánvalót Georg, majd lehuppant Tom mellé a kanapéra. Én grimaszoltam egyet, ami azt sejtette gondolkozom, pedig semmi nem jutott eszembe. Egyéb ötlettel még maga Tom sem tudott előállni, pedig elvégre az ő ikertesója, neki kéne tudnia, nem? Legalábbis éreznie. Vagy az is fikció, hogy az ikrek között volna egy ilyen láthatatlan kötelék? Vállat vontam, amit ők is kiszúrtak.
- Most mi az?
- Semmi! Csak... gondolkodom!
- Meg ne ártson.
Szólt vissza vigyorian Gustav. Minden bizonnyal ezzel a kis poénnal akarta ritkítani a felhőket, borús állapotunk felett. Egy ideig még társalogtunk ott, persze a lehetséges helyszíneket próbáltuk kivesézni, hogy hova is tűnhetett az énekes, és a háttértáncos. De túl nagy valószínűség egyikre sem volt.
- Na jó! Én visszamegyek megnézem őket odabent. Tom, te jössz velem?
Adta be végül Georg a derekát, és Tom jobb híján bele is ment. Gustav pedig a park többi részén akart szétnézni, persze mindenki egy-egy biztonságiőr társaságában. Nekem a lelkemre kötötték, hogy meg ne mozduljak odabentről, mert még a végén elkerüljük egymást, és nem akarnak már engem is keresgélni, mert nekik és a stábnak így is elég őket keresni. Valamiért ezt a kijelentést kissé gonosznak találtam, dehát csak ott maradtam. Még Mikeval is beszéltem! Talán ő élvezte a fennálló helyzetet a legjobban, mert neki se Miya, se Bill, és egyéb aránt én sem tartozunk a kedvencei közé. Az öcsém nem kifejezetten társas lény, sőtt sokkal inkább antiszociális. A számítógépe társaságában éli nyomorúságos életét, miközben én egyaránt aggódhatok barátnőmért, és a fiúért, aki tetszik. Ilyen gondolatokkal pedig már nem tudtam megmaradni a hátsómon, és megindultam a kijáratig. Sietős léptekkel tartottam kifelé, az esélye az orrabukásomnak pedig csak tizedenként növekedett. Így elkerülte a figyelmemet az egyik eltűnt személy, Bill is, amint épp befelé tartott. Frontális ütközésünket követően magamból kikelve ugrottam nyakába, de ölelésem nem kapott viszonzást, csak egy egyszerű hátbaveregetést. Nem foglalkoztam vele, mert az a minimális öröm már megvolt, hogy legalább ő előkerült. De ha ő itt van... hol van Miya?! És tessék! Ugyanott vagyok, ahol a part szakad. Sőtt talán rosszabbul is állok, mert Miyáért még jobban aggódtam a szituáció fennállása közben.
- De jó, hogy megvagy Bill! Mindenki téged, és Miyát keres. Azt hittem veled van!
- Nem. Csak volt...
Bánatos nézéssel vizslatta a földet, én pedig láttam kivörösödött szemén, hogy nem régiben még sírt. Sóhajtottam, mert úgy láttam, hogy barátnőm megint megütötte őt, vagy hasonló. Viszont ez most nem tűnt túl fontosnak.
- Hol voltatok?
- Hát a férfimozsdóban.
- És Miya?!
- Most mondtam.
- MI?!
Csattantam fel, és éreztem, hogy szemem elkerekedik meglepettségemben. Valahogy egyszerre volt hihető és hihetetlen ez az infó. Nem láttam alapját annak, hogy egy nő a férfimozsdóba menne, de biztos nyomós érve volt rá. S mikor már épp elvetettem volna a témát és sokkal inkább barátnőm felderítésével kezdtem volna foglalkozni (amit jeleztem egy nem kifejezetten paranccsal, hanem inkább ajánlattal is) kiderült, hogy ő valamit halaszthatatlanul tisztázni akar velem.
- Menjünk akkor keressük meg Miyát!
Így kezdődött tehát, aztán folytatta:
- Jó persze, de... előtte még beszélnünk kéne.
Akkor és ott valamiért nem akartam vele lenni, pedig ezért általában bármit megtennék. Na jó azért nem bármit! De épp abban a pillanatban nagyon komoly, és rosszat sejtető arckifejezésre váltott, és ez megijesztett. Úgy éreztem ebből a beszélgetésből valami nagyon rossz dolog fog kisülni, de bármi is lesz az, én nem tehetek ellene semmit, szóval el kell fogadnom. Mikorra feleszméltem már a kanapén ültünk szemtől szemben.
- Natalie... elgondolkoztam pár dolgon, és mivel egy rendkívül odaadó, és aranyos lányt ismertem meg benned, ezért fontosnak találom, hogy tudd miért is kavartam veled.
Kiegyenesedtem, és nagyot nyeltem. Még semmit sem mondott, de már alig tudtam visszafogni a sírást. Igazából akkor legszívesebben befogtam volna a fülem, és elrohantam volna, de a lábaim, ahogy a kezeim is: meg sem mozdultak. De, hogy minél előbb túlessek ezen a borzalmas igazság szolgáltatáson, így rásegítettem egy kérdéssel:
- Miért?
- Hát igazából Miyában megtaláltam azt a lányt, akit mindig is kerestem, és sosem tudnék elfelejteni. És hát, mivel te vagy a barátnője így...
Figyeltem, ahogy ökölbe rándul a keze, és lesüti tekintetét. Nem bírt a szemembe nézni, de úgy látta, ha már elkezdi, akkor nem fogja annyiba hagyni. Ezt láttam rajta!
- ... így veled próbáltam, hát... féltékennyé tenni őt, vagy, hogy is mondjam. De láttam, hogy nála ez nem sikerülhet!
Kimondta. Én pedig köpni-nyelni nem tudok, de szaporán kapkodom a levegőt, hogy ne kezdjek el neki bőgni, mint egy hisztis ribanc. Régóta úgy tartom, ha valakit szeretünk azt tudni kell elengedni, mert az ő boldogsága mindennél fontosabb. De Bill egészen más. Őt is rendkívül nehéz elengedni, mert noha külsőleg sem utolsó, legbelül egy csodálatos ember, aki nagyon figyelmes, és szerelmes. Az én barátnőmbe. Aki ezt nem viszonozza... de ha Billnek ez kell, akkor felőlem! Persze ezzel csak magam próbálom vigasztalni. Nem megy ez ilyen könnyen! És, hogy még nehezebb legyen, megint folytatta mondandóját:
- És mint mondtam te csodálatos lány vagy, Nat. Csak... nekem nem ez kell, tudod? Remélem megérted, nem akarlak megbántani! Soha nem lennék képes rá. Mert, mint barát a legfontosabbak közé tartozol, mármint számomra!
Minden erőmmel őrá koncentráltam, és arra, amit kiejt a száján. Fintorogtam egyet, majd tovább hallgattam, és mikor mondandója végére ért próbáltam erőt venni magamon, és nem a lelkébe taposni, amit elég gyér módon intéztem el:
- Oké! Köszönöm, hogy elmondtad, és szerintem tök jó, hogy őszinte voltál! Köszi, de komolyan. Csak jobb, ha tudod, hogy én ettől...
Remegni kezdtem, mert rendkívül féltem kimondani azt a szót. És ha kimondanám is? Mi történne? Szerintem semmi, mert ettől még mindig szegény barátnőmbe lenne szerelmes. Miért sajnálom? Mert ismerem Miyát, és tudom, hogy ő mit érez. Ugyanitt azt is, hogy hozzám hasonlóan ő se akarna megbántani senkit. Jó, elég sokszor kimondja az őszintét, de utána úgyis megbánja. Így ismerem, és ezekkel a tulajdonságaival együtt tartom a legjobb barátnőmnek! Soha jobb nem is lehetne. De akkor most mégis miért vagyok szomorú?
- Mit?
- Semmi...
Magyaráztam neki, és éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Rámpislogott, és felállt.
- Jól van akkor. Tényleg meg kéne keresni! Fogalmam sincs merre van, remélem nem esett baja.
Mondandója közepedte elszomorodva meredtem magam elé, és ismét a telefonomat tekergettem. Majd felálltam, és mély levegőt véve közöltem vele:
- Jó, keressük! Én megnézem fent a szobánkba. De Bill! Én ettől függetlenül nem fogok... másképp érezni irántad!
És mikor épp visszafordulni készült, én megint leégettem magam azzal, hogy felrohantam az emeletre. Igen, megint gyáva voltam a szemébe nézni! Ezt talán sosem növöm ki. Odafent pedig fél órányi sírást követően megnyugodtam. Épp a plafont néztem a zöld kispárnámat szorongatva, mikor kinyílt az ajtó. Nem gondoltam volna, hogy elveszett barátnőmmel találom szembe magam, pedig így lett. Helyén való lett volna közölni vele, hogy "Mindenki téged keres! Merre jártál?" meg ilyenek. De abban a percben semmi ilyesmit nem tudtam provokálni. Ehelyett csak annyit mondtam:
- Ó, Miya...
Majd odarohantam hozzá, és megöleltem. Miya nem szereti, ha sírok. Tudom. De akkor már az is jól esett, hogy végre nem vagyok egyedül! Furán hangzik, tudom, de nekem mindennél többet jelent, hogy ő mindig itt van velem. De persze pillantásából nem az tükröződött, hogy érti mire fel ez a nagy szeretet-áradat. Ezért úgy gondoltam, ha őt is érdekli elmesélem neki mi történt. Így is tettem. Majd lezártam annyival:
- Miya, tudom, hogy nem ezt akarod, de ő téged szeret.
Vontam válat, és vártam, hogy válaszoljon. Utólag már le is ültünk az ágyra, és miközben a telehold fénye bevilágította a szobát megint elkezdtem neki lelkizni. Tudom, hogy egy idő után unja, de nem tudok tenni ellene. Tehát csak folytattam, és folytattam, még el nem nyomott az álom.