Deutschland sucht den Superstar
3.fejezet; 3.rész
Natalie szemszögéből
{ Félre sikerült vacsora
Mikorra már mindenki a hotelben tudhatta magát leszállt az este is. Hamar feltűnt a színen a hold, és a csillagok kombinációja, miközben Miya ismét bealudt. Én viszont jó szokásomat megtartva most is a monitorra meresztem szemeim. Nem sokáig tudtam élvezni azt amit épp készültem csinálni, mert Dimítry jelent meg a színen, immár másodszor. A mosolya tökéletesen elárulta, hogy most is van valami terve, amiről minden bizonnyal még senkit sem tájékoztatott - így minket sem. Persze kék szemei macskát megcsúfolóan villantak rám, és szinte végigfutott rajtam a hideg.
- Mi az?
Érdeklődtem, mire ő válat vonva foglalt helyet köztem és az alvó Miya között. Aki már nem is aludt! Jellemezhetetlen nézést vetett a managerre, így nem kifejezetten tudtam én sem mi jár a fejében. De mikorra Dimítry elnézést kért tőle, hogy ismét meg kellett zavarja a gondtalan álmodozásban, már barátnőm tekintete is megváltozott. Ezt a nézést már fel ismerem. A nézés neve: "mit akarsz már megint?" - nézés.
- Nos, Cicáim. Kissé feszültnek tűntök! Úgy terveztünk a csávókáimmal, hogy ez amolyan lazulós hétvége lesz. Elöljáróban feltennék egy kérdést: nem vagytok éhesek?
- Éhesek?
Pislogtam Dimítryre, mert fogalmam sem volt, hogy mindez hogyan is jött most ide (a különös becenévvel, s valamint a "lazulós hétvége" gondolatával már inkább nem is foglalkoztam). Aztán láttam, hogy már el készül mesélni, de még mielőtt ez megtörténhetett volna Georg lépett be a szobába. Kérdésével persze rögtön rávezetett Dimítry mondanivalójára:
- Dimítry! Mennyire kell kiöltözni ebbe az étterembe, ahova megyünk?
- Felőlem pizsamában is jöhetsz! De talán alkalomhoz illőbb lenne egy ing, vagy hasonló.
- Ing?
Ezúttal Miya vágott a beszélgetésbe kérdésével. S miután Georg elhagyta a helységet, Dimítry az éppen aktuális szekrényünkhöz trappolt, ahonnan előemelt két koktélruhát. Egyet barátnőm ölébe dobott, másikat hozzám vágta. Az ágyamra fektetve fixíroztam a rózsaszín fodrokat, és mivel köztudott, hogy kislány mód ez a kedvenc színem így említenem sem kell, hogy mennyire megörültem neki! Bár Miya ezt a helyzetet is eltérően kezelte hozzám képest:
- Előbb is szólhattál volna.
- Sorry, csajszi.
- Most már mindegy!
Vállára dobta a ruhadarabot és bevonult a fürdőszobába. Addig én persze megint kettesben maradtam Dimítryvel, aki szokásához híven traktált a jellemezhetetlen kérdéseivel.
- Na és te milyen véleménnyel vagy az estére nézve? Vacsora, a Tokio Hotellel, és Billel.
Nem tudtam nem észrevenni a hangsúlyt, amivel kimondta az énekes nevét, ezért rásandítottam. Nem emlékeztem arra, hogy ezt elmondtam volna neki, sőt arra sem igen, hogy mindig is örömömet lelem az ilyen éttermes-vacsorázós alkalmakban.
- Mi ez a hangsúly?
Gyanakodva méregettem az éppen most mellém ülő férfit. Kézfejemet ölembe szorítottam pillanatnyi zavartságomban, és úgy hallgattam további mondandóját.
- Ugyan, kérlek! Én mindenről tudok, ami a színfalak mögött zajlik. Ha úgy van kedvem még a ruhákon is átlátok!
A nemi érdeklődése tudatában ez a dialógus nem is keltett bennem olyan érzelmeket, mint pl. amikor Tom a melleimre tesz favicc szintű poénokat. Szóval csak sóhajtással nyugtáztam, és épp témát készültem váltani, amikor rám förmedt.
- Nehogy témát válts!
- Nem terveztem...
- Rosszul hazudsz!
Be kell lássam, hogy most történetesen igaza van. A hazudozás sosem volt erősségem. Sokak szerint ebből annyi hátrány születik, amennyi előny. De bárhogy is igyekszem nem megy! Most is csak az hozott szerencsét, hogy barátnőm éppen visszatért átvedléséből, és most Dimítry őt csodálta. És én is! S bár tudom, hogy Miya nem nagy híve az ilyen előkelő koktélruhás, éttermezős eseményeknek, azért egy bókkal elláttam.
- Jaj de csinos vagy!
Barátnőm felemelte a szemöldökét, majd sóhajtva - némi ingerültséggel - megrázta a fejét. Aztán megkérdezett engem is:
- Te nem vedlesz át?
- Már tervbe vettem.
Mosolyogtam, majd én is félre vonultam, hogy magamra öltsem ezt a csinos darabot.
A kocsiból kiszálva egy hatalmas étterem látványa tárult elém. Nem tudom körbeírni, hogy mennyire szép hely volt, de nem is lett volna alkalmam, mert Miya poénos énje ismét előtört szájfényes és feletté nagy ajkai mögül.
- Az ilyen helyek szoktak tele lenni a sok sznob állattal.
Kommentárját nem tudtam nevetés nélkül elengedni fülem mellett, így persze kitört belőlem a várt nevetési roham, amit Bill szakított félbe, Miyát kioktatva (persze erre barátnőm sem épp szívmelengető nézéssel jutalmazta).
- Honnan tudnád, mikor még nem is voltál itt?
- Csak rá kell nézni.
Húzta ki magát, majd mosolyogva rám nézett. Úgy kellett befognom a számat a nevetés közepedte, míg beértünk. Miya megállapítása igenis helyén való volt! De legalább az asztal, ahol épp mai vacsoránkat készültünk elfogyasztani nem volt a figyelem középpontjába. Egy ideig! De erről később...
- Megengeded?
Vigyorgott az arcomba Tom, majd saját magát meghazudtolva kihúzta a széket, amire aztán leülhettem. Épp Miyával akartam megosztani csodálatom tárgyát, amikor színre került a gitáros srác hátsó szándéka is. Ugyanis: miközben én helyet foglaltam ő tökéletesen rálátott a rózsaszín fodrok takarásában lévő dekoltázsomra. S mivel most sem vagyok feszekedős kedvembe, így igyekeztem úgy tenni, mintha észre sem vettem volna - de volt, aki észrevette. Miya átdöfte Tomot szúró tekintetével. A fiú persze rákacsintott, és tekintélyesen végigmérte barátnőmet, aki közben ökölbe szorította a kezét. Épp cselekedni akart volna, mikor Gustav szólalt fel Tom mellől.
- Megengeded?
Mosolya egyszerre volt angyali és ördögi is, majd Tom csodálkozó tekintetét követően kiljebb húzta a mellette lévő szabad széket. Tom egy "kösz haver" után épp leereszkedni készült volna, mikor Gustav a széket álrébb rántotta, mint kellett volna, így persze Tom a padlón elterülő szőnyegen foglalt helyet. Az asztalunknál ülő társaság visszafogott nevetésben tört ki (mert mégiscsak étterembe vagyunk), majd egy pincér settenkedett az asztalunkhoz, aki Tomhoz hasonlóan végigmért minket, nagyobb figyelmet fordítva barátnőmre, és rám.
- Megvan már a rendelésük?
- Még nincs!
Szólt Bill. A pincér erőltetett mosolyt követőleg pedig álrébbaraszolt egy másik asztalhoz. Épp amint eltűnt, és Tom is nyugodt lélekkel ült a székében megfogtuk az étlapot és keresgéltük a nekünk legjobban csengő ételt. Negyed óránál nem több telt el, mikor a pincérnek már nyugodt szívvel adtuk le a rendelésünk, és a csávó elég érdekes tekintetett vágott, mikor Miya és Gustav dupla adagot rendelt a második választásukból. Aztán Miya kijavította ezt tripla adagra! Sokan csodálkoznak, hogy mennyit eszik, de mégis milyen vékony. Én már meg sem lepődök! Bár nekem személy szerint ezzel semmi problémám nincs, mert én tök jó dolognak tartom. Hogy miért? Nem tudom!
- Rendben, 10 perc, és hozom.
- 10 perc? Addig éhen halok.
Szólt közbe Gustav. A pincérünk, mintha meg sem hallotta volna távozott a konyha felé. Ezután Tom előhúzott valamit a zakója takarásából. Egy kamerát! Aki pedig elsőként érdeklődött a kamera felől az pedig most a változatosság kedvéért Dimítry volt.
- Ezt minek hoztad el?
- Szerinted egy kamerát minek szoktak elvinni valahova?
Bunkóskodott Tom. Hangsúlyából is lejött a tömör szarkazmus, de Dimítry nem kifejezetten törődött vele. Sőt: többnyire lesz*rta. Tom pedig tovább folytatta...
- Talán azért, mert emlékeket gyűjtök a most következő néhány napról. Tudod: nem tudni mikor lesz a következő katasztrófa! Lehet, hogy már holnap is meghalhatunk.
- Legalább lesz mire emlékezni. Nekem egyre megy...
Zárta a dialógust megint a manager, majd természetéhez híven az asztalon díszként szolgáló váza virágot kezdte méregetni, miközben Tom bekapcsolta a REC gombot. Aztán egy köszöntő szöveggel indított:
- Hey, itt a Tokio Hotel! Sok rajongó érdeklődött afelől mit szoktunk csinálni a szabadidőnkben, így gondoltam ennek a kis felvételnek mindenki örülni fog!
A szavai olyan jóindulatúan csengtek, de közben sejtettük, hogy csak jópofizás. Tom nem az a kedves-aranyos típus, de ezt szerintem minden épp eszű fan tudja! A figyelmes tényezőt azt nem bolygatom, mert még anno mikor együtt voltunk egész sokat figyelt rám. Csak most hirtelen semmi nem jut eszembe!
- Ott látható a háttértáncosunk, és a sminkesünk! Valamint Dimítry, a banda új manager-e.
Mintha csak egy múzeumi idegenvezetőt hallgatnék. A további 20 perc is ezzel telt el, és a közepe felé a banda többi tagja is szóhoz jutott. Mi Dimítryvel és Miyával csak ültünk és egymás társaságát élveztük. Addig nem is törődtem a kamerával, míg Tom nem kezdett el furcsán közel csúszni hozzám a székével. Eleinte nem fogtam gyanút, de csak egy fél percre kellett félre fordulnom, mikor is a kamera közvetlen felvétele épp a melleimet állította középpontba, Tom által. Nem is tudtam figyelni a szavakra, amik elhagyták a száját, mert annyira rosszul és kellemetlenül éreztem magam! Viszont Miya ismét megmentett.
- Tom, szakadjál már le Natalieról!!
Tom egy 180 fokos fordulatot követően, most Miya testét vette lencse-végre, aki velem teljesen ellenkezőleg kezelte a helyzetet egy kecses bokán rúgással, magassarkú cipője segítségével. A kamera az asztalra esett. Dimítry pedig mintha el akarna süllyedni az asztal alá, úgy festett a műszer asztalon való koppanását követően. Én mondtam neki, hogy Tomot nem a legjobb ötlet Miya közvetlen közelébe ültetni! Mert Tomot ismerve minden létező alkalmat megragad, amivel csak örömet tud szerezni magának, Miyát ismerve pedig ennek tökéletes ellenzője! De nem sokáig tartott a veszekedésük, mert a pincér végre valahára kihozta a kért ételt. Vagy... mégsem a kértet?
- Ööö... mi nem rendeltünk békacombot, és csigát!
- Nem? Akkor ez nem a kettes asztal?
Amíg Dimítry és Bill a pincérnek magyarázkodott addig mi Miyával közelebb csusszantunk egymáshoz, és rögtön megbeszéltük a vártakat:
- Jó isten! Van aki rendel ilyen kaját?
Fínyáskodtam, míg Miya nem épp helyeslően ingatta a fejét.
- Nat, ha még nem kóstoltad, ne mondj róla véleményt!
Persze egyet értettem barátnőmmel, de ezután Gustav véleményét is osztottam részben.
- Hát én inkább megnémulok, mit sem, hogy ilyet egyek!
- De válogatósak vagytok.
Szólt le minket barátnőm, majd belekortyolt a borba, amit az étel kihordásáig szolgált fel a pincér. Majd rám nézett megint, és témát váltott:
- Te amúgy mit rendeltél?
- Mit is?
Kérdeztem vissza, mert már el is felejtettem mit rendeltem. Miya szájából ekkor valami "csak te vagy" szerűség hangzott el, aztán kuncogás kíséretében veregette meg a vállam. Amíg ez az eszmecsere lezajlott végre elért hozzánk a kívánt étel! És épp mikor belekezdtünk volna a lakmározásban két lány állt meg az asztalunk mellett. Lehet ma már nem fogunk enni? Nem akartam beismerni annyira, de már én is kezdtem megéhezni. Viszont a két zavaróan hasonló, kékes szempár félbeszakította gondolatmenetemet, és őket hallgattam a továbbiakban.
- Jaj, istenkééém! Ti vagytok a Tokio Hotel?? Ti?! Tényleg ti?
Érdeklődött a göndör szőkés-barna hajú lány, csillogó tekintettel, majd a húga, vagy nem tudom kije folytatta a lelkendezést:
- Jaj! Egy álom vált valóra! De jó! De jó! De jó!
És ez így ment egy ideig, aztán Tom már épp azon törte a fejét, hogy üldözze el őket, ezért feldobta a labdát.
- Kértek autógrammot?
Már a hangsúlyából is lesírt, hogy mennyi kedve van mindehhez. A lányok pedig szóhoz sem jutva bólogattak szavak helyett. Kicsit magamra ismertem bennük, de aztán Miya megnyugtatott, amikor a fülembe súgta:
- Na látod Natalie! Ezek még tőled is rosszabbak.
Poénkodott. Persze nem hagytam el a kuncogást, de nem sokáig volt alkalmam a vidámsághoz, mert a soron következő dialógus egy kicsit sokkolt. De legalább alátámasztotta barátnőm előbbi megállapításait!
- Ó, fiúk, ha már itt vagyunk: Bill! El kell mondanom valamit.
- Jó isten! Mit?
Bill helyett Tom érdeklődött efelől, majd homlokára csapta a kezét. Dimítry lepisszegte, majd furcsán nőieskedve a pilláit rebegtetve hallgatta az ismeretlen lány szövegelését.
- Tudod Bill, mikor látlak téged a színpadon... én tudom, hogy köztünk valami egyenlőre láthatatlan kapcsolat van! Lehet ez szerelem?
Persze mielőtt Bill bármit is szólhatott volna ismét a bunkóság koronázatlan királya, Tom törte meg az idillnek mondható pillanatot:
- Nézd, kislány. A szerelemhez két ember kell, ha jól tudom! De Bill csak most látott először, szóval eddig egyedül vagy.
A lány elkeseredésében majdnem sírva fakadt, de a banda frontembere persze megint meg tudta menteni a helyzetet, egy igen szentimentalista szöveggel.
- Hidd el, te jobbat érdemelsz!
A lány mosolygott - bár nem sokáig, mert Tom ismét megtörte a másodpercnyi csöndet.
- Például valaki olyat, mint én! ... ouch.
Miyával egyszerre néztünk az asztal alá, és ezúttal nem barátnőm, hanem maga Bill ajándékozta meg testvérét, egy nem épp szeretetteljes sípcsonton rúgással. Viszont nem kellett túl sokáig "élvezni" a kínos eseményt, mert a két lány egy képpel, és autogrammal beérte, és visszavonult a saját asztalukhoz. Persze egész végig azt mesélték a szüleiknek mit éltek át kb. 2 perce... de legalább mi gond nélkül folytathattuk a lakomázást! Legalábbis mertük remélni. De az estének akkor még koránt sem volt vége...
- Mi az?
Érdeklődtem, mire ő válat vonva foglalt helyet köztem és az alvó Miya között. Aki már nem is aludt! Jellemezhetetlen nézést vetett a managerre, így nem kifejezetten tudtam én sem mi jár a fejében. De mikorra Dimítry elnézést kért tőle, hogy ismét meg kellett zavarja a gondtalan álmodozásban, már barátnőm tekintete is megváltozott. Ezt a nézést már fel ismerem. A nézés neve: "mit akarsz már megint?" - nézés.
- Nos, Cicáim. Kissé feszültnek tűntök! Úgy terveztünk a csávókáimmal, hogy ez amolyan lazulós hétvége lesz. Elöljáróban feltennék egy kérdést: nem vagytok éhesek?
- Éhesek?
Pislogtam Dimítryre, mert fogalmam sem volt, hogy mindez hogyan is jött most ide (a különös becenévvel, s valamint a "lazulós hétvége" gondolatával már inkább nem is foglalkoztam). Aztán láttam, hogy már el készül mesélni, de még mielőtt ez megtörténhetett volna Georg lépett be a szobába. Kérdésével persze rögtön rávezetett Dimítry mondanivalójára:
- Dimítry! Mennyire kell kiöltözni ebbe az étterembe, ahova megyünk?
- Felőlem pizsamában is jöhetsz! De talán alkalomhoz illőbb lenne egy ing, vagy hasonló.
- Ing?
Ezúttal Miya vágott a beszélgetésbe kérdésével. S miután Georg elhagyta a helységet, Dimítry az éppen aktuális szekrényünkhöz trappolt, ahonnan előemelt két koktélruhát. Egyet barátnőm ölébe dobott, másikat hozzám vágta. Az ágyamra fektetve fixíroztam a rózsaszín fodrokat, és mivel köztudott, hogy kislány mód ez a kedvenc színem így említenem sem kell, hogy mennyire megörültem neki! Bár Miya ezt a helyzetet is eltérően kezelte hozzám képest:
- Előbb is szólhattál volna.
- Sorry, csajszi.
- Most már mindegy!
Vállára dobta a ruhadarabot és bevonult a fürdőszobába. Addig én persze megint kettesben maradtam Dimítryvel, aki szokásához híven traktált a jellemezhetetlen kérdéseivel.
- Na és te milyen véleménnyel vagy az estére nézve? Vacsora, a Tokio Hotellel, és Billel.
Nem tudtam nem észrevenni a hangsúlyt, amivel kimondta az énekes nevét, ezért rásandítottam. Nem emlékeztem arra, hogy ezt elmondtam volna neki, sőt arra sem igen, hogy mindig is örömömet lelem az ilyen éttermes-vacsorázós alkalmakban.
- Mi ez a hangsúly?
Gyanakodva méregettem az éppen most mellém ülő férfit. Kézfejemet ölembe szorítottam pillanatnyi zavartságomban, és úgy hallgattam további mondandóját.
- Ugyan, kérlek! Én mindenről tudok, ami a színfalak mögött zajlik. Ha úgy van kedvem még a ruhákon is átlátok!
A nemi érdeklődése tudatában ez a dialógus nem is keltett bennem olyan érzelmeket, mint pl. amikor Tom a melleimre tesz favicc szintű poénokat. Szóval csak sóhajtással nyugtáztam, és épp témát készültem váltani, amikor rám förmedt.
- Nehogy témát válts!
- Nem terveztem...
- Rosszul hazudsz!
Be kell lássam, hogy most történetesen igaza van. A hazudozás sosem volt erősségem. Sokak szerint ebből annyi hátrány születik, amennyi előny. De bárhogy is igyekszem nem megy! Most is csak az hozott szerencsét, hogy barátnőm éppen visszatért átvedléséből, és most Dimítry őt csodálta. És én is! S bár tudom, hogy Miya nem nagy híve az ilyen előkelő koktélruhás, éttermezős eseményeknek, azért egy bókkal elláttam.
- Jaj de csinos vagy!
Barátnőm felemelte a szemöldökét, majd sóhajtva - némi ingerültséggel - megrázta a fejét. Aztán megkérdezett engem is:
- Te nem vedlesz át?
- Már tervbe vettem.
Mosolyogtam, majd én is félre vonultam, hogy magamra öltsem ezt a csinos darabot.
***
A kocsiból kiszálva egy hatalmas étterem látványa tárult elém. Nem tudom körbeírni, hogy mennyire szép hely volt, de nem is lett volna alkalmam, mert Miya poénos énje ismét előtört szájfényes és feletté nagy ajkai mögül.
- Az ilyen helyek szoktak tele lenni a sok sznob állattal.
Kommentárját nem tudtam nevetés nélkül elengedni fülem mellett, így persze kitört belőlem a várt nevetési roham, amit Bill szakított félbe, Miyát kioktatva (persze erre barátnőm sem épp szívmelengető nézéssel jutalmazta).
- Honnan tudnád, mikor még nem is voltál itt?
- Csak rá kell nézni.
Húzta ki magát, majd mosolyogva rám nézett. Úgy kellett befognom a számat a nevetés közepedte, míg beértünk. Miya megállapítása igenis helyén való volt! De legalább az asztal, ahol épp mai vacsoránkat készültünk elfogyasztani nem volt a figyelem középpontjába. Egy ideig! De erről később...
- Megengeded?
Vigyorgott az arcomba Tom, majd saját magát meghazudtolva kihúzta a széket, amire aztán leülhettem. Épp Miyával akartam megosztani csodálatom tárgyát, amikor színre került a gitáros srác hátsó szándéka is. Ugyanis: miközben én helyet foglaltam ő tökéletesen rálátott a rózsaszín fodrok takarásában lévő dekoltázsomra. S mivel most sem vagyok feszekedős kedvembe, így igyekeztem úgy tenni, mintha észre sem vettem volna - de volt, aki észrevette. Miya átdöfte Tomot szúró tekintetével. A fiú persze rákacsintott, és tekintélyesen végigmérte barátnőmet, aki közben ökölbe szorította a kezét. Épp cselekedni akart volna, mikor Gustav szólalt fel Tom mellől.
- Megengeded?
Mosolya egyszerre volt angyali és ördögi is, majd Tom csodálkozó tekintetét követően kiljebb húzta a mellette lévő szabad széket. Tom egy "kösz haver" után épp leereszkedni készült volna, mikor Gustav a széket álrébb rántotta, mint kellett volna, így persze Tom a padlón elterülő szőnyegen foglalt helyet. Az asztalunknál ülő társaság visszafogott nevetésben tört ki (mert mégiscsak étterembe vagyunk), majd egy pincér settenkedett az asztalunkhoz, aki Tomhoz hasonlóan végigmért minket, nagyobb figyelmet fordítva barátnőmre, és rám.
- Megvan már a rendelésük?
- Még nincs!
Szólt Bill. A pincér erőltetett mosolyt követőleg pedig álrébbaraszolt egy másik asztalhoz. Épp amint eltűnt, és Tom is nyugodt lélekkel ült a székében megfogtuk az étlapot és keresgéltük a nekünk legjobban csengő ételt. Negyed óránál nem több telt el, mikor a pincérnek már nyugodt szívvel adtuk le a rendelésünk, és a csávó elég érdekes tekintetett vágott, mikor Miya és Gustav dupla adagot rendelt a második választásukból. Aztán Miya kijavította ezt tripla adagra! Sokan csodálkoznak, hogy mennyit eszik, de mégis milyen vékony. Én már meg sem lepődök! Bár nekem személy szerint ezzel semmi problémám nincs, mert én tök jó dolognak tartom. Hogy miért? Nem tudom!
- Rendben, 10 perc, és hozom.
- 10 perc? Addig éhen halok.
Szólt közbe Gustav. A pincérünk, mintha meg sem hallotta volna távozott a konyha felé. Ezután Tom előhúzott valamit a zakója takarásából. Egy kamerát! Aki pedig elsőként érdeklődött a kamera felől az pedig most a változatosság kedvéért Dimítry volt.
- Ezt minek hoztad el?
- Szerinted egy kamerát minek szoktak elvinni valahova?
Bunkóskodott Tom. Hangsúlyából is lejött a tömör szarkazmus, de Dimítry nem kifejezetten törődött vele. Sőt: többnyire lesz*rta. Tom pedig tovább folytatta...
- Talán azért, mert emlékeket gyűjtök a most következő néhány napról. Tudod: nem tudni mikor lesz a következő katasztrófa! Lehet, hogy már holnap is meghalhatunk.
- Legalább lesz mire emlékezni. Nekem egyre megy...
Zárta a dialógust megint a manager, majd természetéhez híven az asztalon díszként szolgáló váza virágot kezdte méregetni, miközben Tom bekapcsolta a REC gombot. Aztán egy köszöntő szöveggel indított:
- Hey, itt a Tokio Hotel! Sok rajongó érdeklődött afelől mit szoktunk csinálni a szabadidőnkben, így gondoltam ennek a kis felvételnek mindenki örülni fog!
A szavai olyan jóindulatúan csengtek, de közben sejtettük, hogy csak jópofizás. Tom nem az a kedves-aranyos típus, de ezt szerintem minden épp eszű fan tudja! A figyelmes tényezőt azt nem bolygatom, mert még anno mikor együtt voltunk egész sokat figyelt rám. Csak most hirtelen semmi nem jut eszembe!
- Ott látható a háttértáncosunk, és a sminkesünk! Valamint Dimítry, a banda új manager-e.
Mintha csak egy múzeumi idegenvezetőt hallgatnék. A további 20 perc is ezzel telt el, és a közepe felé a banda többi tagja is szóhoz jutott. Mi Dimítryvel és Miyával csak ültünk és egymás társaságát élveztük. Addig nem is törődtem a kamerával, míg Tom nem kezdett el furcsán közel csúszni hozzám a székével. Eleinte nem fogtam gyanút, de csak egy fél percre kellett félre fordulnom, mikor is a kamera közvetlen felvétele épp a melleimet állította középpontba, Tom által. Nem is tudtam figyelni a szavakra, amik elhagyták a száját, mert annyira rosszul és kellemetlenül éreztem magam! Viszont Miya ismét megmentett.
- Tom, szakadjál már le Natalieról!!
Tom egy 180 fokos fordulatot követően, most Miya testét vette lencse-végre, aki velem teljesen ellenkezőleg kezelte a helyzetet egy kecses bokán rúgással, magassarkú cipője segítségével. A kamera az asztalra esett. Dimítry pedig mintha el akarna süllyedni az asztal alá, úgy festett a műszer asztalon való koppanását követően. Én mondtam neki, hogy Tomot nem a legjobb ötlet Miya közvetlen közelébe ültetni! Mert Tomot ismerve minden létező alkalmat megragad, amivel csak örömet tud szerezni magának, Miyát ismerve pedig ennek tökéletes ellenzője! De nem sokáig tartott a veszekedésük, mert a pincér végre valahára kihozta a kért ételt. Vagy... mégsem a kértet?
- Ööö... mi nem rendeltünk békacombot, és csigát!
- Nem? Akkor ez nem a kettes asztal?
Amíg Dimítry és Bill a pincérnek magyarázkodott addig mi Miyával közelebb csusszantunk egymáshoz, és rögtön megbeszéltük a vártakat:
- Jó isten! Van aki rendel ilyen kaját?
Fínyáskodtam, míg Miya nem épp helyeslően ingatta a fejét.
- Nat, ha még nem kóstoltad, ne mondj róla véleményt!
Persze egyet értettem barátnőmmel, de ezután Gustav véleményét is osztottam részben.
- Hát én inkább megnémulok, mit sem, hogy ilyet egyek!
- De válogatósak vagytok.
Szólt le minket barátnőm, majd belekortyolt a borba, amit az étel kihordásáig szolgált fel a pincér. Majd rám nézett megint, és témát váltott:
- Te amúgy mit rendeltél?
- Mit is?
Kérdeztem vissza, mert már el is felejtettem mit rendeltem. Miya szájából ekkor valami "csak te vagy" szerűség hangzott el, aztán kuncogás kíséretében veregette meg a vállam. Amíg ez az eszmecsere lezajlott végre elért hozzánk a kívánt étel! És épp mikor belekezdtünk volna a lakmározásban két lány állt meg az asztalunk mellett. Lehet ma már nem fogunk enni? Nem akartam beismerni annyira, de már én is kezdtem megéhezni. Viszont a két zavaróan hasonló, kékes szempár félbeszakította gondolatmenetemet, és őket hallgattam a továbbiakban.
- Jaj, istenkééém! Ti vagytok a Tokio Hotel?? Ti?! Tényleg ti?
Érdeklődött a göndör szőkés-barna hajú lány, csillogó tekintettel, majd a húga, vagy nem tudom kije folytatta a lelkendezést:
- Jaj! Egy álom vált valóra! De jó! De jó! De jó!
És ez így ment egy ideig, aztán Tom már épp azon törte a fejét, hogy üldözze el őket, ezért feldobta a labdát.
- Kértek autógrammot?
Már a hangsúlyából is lesírt, hogy mennyi kedve van mindehhez. A lányok pedig szóhoz sem jutva bólogattak szavak helyett. Kicsit magamra ismertem bennük, de aztán Miya megnyugtatott, amikor a fülembe súgta:
- Na látod Natalie! Ezek még tőled is rosszabbak.
Poénkodott. Persze nem hagytam el a kuncogást, de nem sokáig volt alkalmam a vidámsághoz, mert a soron következő dialógus egy kicsit sokkolt. De legalább alátámasztotta barátnőm előbbi megállapításait!
- Ó, fiúk, ha már itt vagyunk: Bill! El kell mondanom valamit.
- Jó isten! Mit?
Bill helyett Tom érdeklődött efelől, majd homlokára csapta a kezét. Dimítry lepisszegte, majd furcsán nőieskedve a pilláit rebegtetve hallgatta az ismeretlen lány szövegelését.
- Tudod Bill, mikor látlak téged a színpadon... én tudom, hogy köztünk valami egyenlőre láthatatlan kapcsolat van! Lehet ez szerelem?
Persze mielőtt Bill bármit is szólhatott volna ismét a bunkóság koronázatlan királya, Tom törte meg az idillnek mondható pillanatot:
- Nézd, kislány. A szerelemhez két ember kell, ha jól tudom! De Bill csak most látott először, szóval eddig egyedül vagy.
A lány elkeseredésében majdnem sírva fakadt, de a banda frontembere persze megint meg tudta menteni a helyzetet, egy igen szentimentalista szöveggel.
- Hidd el, te jobbat érdemelsz!
A lány mosolygott - bár nem sokáig, mert Tom ismét megtörte a másodpercnyi csöndet.
- Például valaki olyat, mint én! ... ouch.
Miyával egyszerre néztünk az asztal alá, és ezúttal nem barátnőm, hanem maga Bill ajándékozta meg testvérét, egy nem épp szeretetteljes sípcsonton rúgással. Viszont nem kellett túl sokáig "élvezni" a kínos eseményt, mert a két lány egy képpel, és autogrammal beérte, és visszavonult a saját asztalukhoz. Persze egész végig azt mesélték a szüleiknek mit éltek át kb. 2 perce... de legalább mi gond nélkül folytathattuk a lakomázást! Legalábbis mertük remélni. De az estének akkor még koránt sem volt vége...