Tulajdonképen fogalmam sem volt arról, hogy David és Miya mit csináltak odabent, míg én az udvaron lézengtem öcsémmel telefonálva, de amit most tudok az az , hogy épp a Tokio Hotel managearjével ülök egy kocsiban és azt állítja, hogy elvisz engem vacsorázni. Nem nagyon tudtam milyen érvből, de az biztos, hogy valamitől nagyon paráztam. Mintha valami nagyon rossz dolog történhetne az este folyamán! Gondolataimba mélyülve meredtem a kocsi ablaka mellett futó tájra, miközben zavart perceimben az ujjamat tördeltem.
- Valami baj van Natalie? - kérdezte David. Szavaira megremegtem és hirtelen egy érzés kavargott bennem: a félelem. Vagy az aggodalom, hogy mi az amitől hamarosan félnem kellene. De David megfogta a kezem már csak nyugtatás képpen - vagy nem is tudom miért - de szerintem kedves gesztus volt tőle. Ám akkor miért húztam el a kezem? Mintha tényleg történne valami!
- Áh semmi. Na és hova megyünk kajálni?
- Egy közeli étterembe.
- Hű! Az klassz.
- De még mennyire!
- Hm?
- Majd meglátod ha odaértünk milyen klassz lesz!
Ezekben a percekben tekintetem a zsebemben rezgő mobilra futott és a képernyőn barátnőm nevét véltem beazonosítani. Épp mikor fel akartam venni letette... és ekkor vettem észre: 12 nem fogadott hívás? Összevissza mindenkitől? Tom, Miya, Gustav, Georg és még Bill is? Ennyire elfelejtettem nekik szólni.
- David, lehalkítanád a rádiót? Fel kéne hívnom Miyát...
- Ne! Vagyis: ne rontsd el a pillanatot. Küldj egy sms-t, hogy minden oké, maradjanak csak nyugodtan otthon! Aztán kapcsold ki a telefonod.
- De még hívni fog az öcsém...
- Majd visszahívod!
És ismét a befolyásolhatóság hibájába estem bele, mert pontosan azt tettem, amit David mondott! Tudtam, hogy nem kellett volna, tudtam, hogy hibáztam - dehát minden ember hibázik! Ez egy alap tulajdonság. Szóval becsúsztattam a telefont a zsebembe és ismét az ablakon néztem kifelé.
- Hé David! Most hagytunk el egy éttermet.
- Mert nem ide megyünk!
- Hát akkor?< - Majd meglátod...
- De titokzatos vagy!
Az úton végül David beletaposott a gázba és egy sikátornál lassított a tempón. Most már nagyon féltem! El sem tudom képzelni miért, hiszen szerintem David első látásra egy kedves, figyelmes embernek fest. Általában első ránézésre megtalálom az emberek pozitív tulajdonságait - de a negatívokat nem annyira. Hamarosan lekanyarodott az utca végében egy furcsa, régi vasajtónál és hamarosan leállította az autót
- Hűha! Itt fogunk kajálni? - próbálkoztam egy reménytől tocsogó kérdéssel, de nagy hülyeség volt, mert ekkor már összeállt a kép. Egy közép korú férfi, miért hoz el egy magam fajta tinédzsert egy elhagyatott sikátorba éjnek éjjelén? Valószínűleg nem egy romantikus vacsora reményében...
- Oké David! Most inkább menjünk haza, mert itt szerintem nem lehet enni.
- Talán nem is vagy olyan ostoba...
- Ezt meg, hogy értetted?
És egy mozdulattal lenyomta az ablak alatti kis, fekete pöcköt, ami által az autó is bezárult. Hirtelen mérhetetlen borzongás futott végig felső testemen és minden szőrszál felállt a hátamon. Még az arckifejezésemről is a félelmet lehetett leolvasni, mikor David elmagyarázta a dolog lényegét, aminek tulajdon képen semmi köze nincs az utóbbiakhoz, de egy tökéletes összképet tudott alkotni közel jövőbeli terveiről:
- Ó, Natalie. Hogy te milyen csinos vagy, kis vörös!
- Igazán?? - hangom remegett és ekkor az őrült maneager hirtelen rám vetette magát, szétcipzározta a pulóverem, és rögtön megtalálta a pólóm alját. Hideg, nyirkos kezei felcsusszantak egészen melltartóm vonaláig, amikor felsikítottam - volna!! - ha nem tapad rá ajkaimra. Próbáltam ellökni magamtól, de sokkal erősebbnek bizonyult. Még szabadon lévő kezét is hamarosan akcióba lendítette derekamtól lefelé és már éppen a nadrágomban pihenő övvel matatott éppen, mikor szemem sarkából könnyek sokasága tört elő. Hát tényleg igaz: valóban naiv kislány vagyok. Annyira könnyű bármibe is belerángatni, ha nincs mellettem Miya! Jaj Miya... biztos ezért keresett és nyilván neki sem volt jobb sorsa mikor a buszban Daviddel kettesben rájuk találtam.A bevadult férfi éppen nyakamat hintette be nyálas csókokkal... hát nem így szeretném elveszíteni a szüzességem! Most cselekedni próbáltam: egyik kezemet kiszabadítottam (amivel nem épp Davidet lökdöstem) és az ablak alatt matattam. Kerestem a kocsi zárat. Hát talán a sors végre mellém szegődött, mert megtaláltam, épp mikor David kikapcsolta az övemet. Mivel ő nagyon elfoglalt volt ezekben a percekben észre sem vette, hogy amíg ő pólóm felhúzásával ütötte az időt én már a kocsi ajtónál kerestem a kilincset - meg is találtam! Ez az... és kinyitottam, aminek következtében Daviddel együtt kiestem a kocsiból.
- Szállj le rólam, kérlek!
És tovább babrált a nadrágommal... hát ha szép szóval nem megy, majd megy erőszakkal! - aztán felhúztam a térdem és legérzékenyebb pontján találtam el, amire ő fájdalmasan felnyögött. Ez elegendő időt adott arra, hogy kiszabaduljak alóla! Gyorsan élve a helyzettel elszaladtam, de hamar tudtomra került, hogy az utamba szegeződött. Igyekeztem minél gyorsabban futni, de talán nem voltam elég gyors, mert elkapta a kapucnimat.
- Engedj el, hallod??!
Kibújtam pulóveremből és áthágtam a sötét sikátorok végtelen konténerei között. Kiértem egy nyíltabb utcára, amikor kocsi hangot hallottam: a könnyeim továbbra is csak áradtak szememből és szorgosan kapkodtam a levegőt. Sűrűn pillantgattam hátra és mikor a sarkon egy ismerős járművet véltem felfedezni igyekeztem még gyorsabbra venni a tempót... amikor belerohantam valakibe! Felpillantottam rá:
- Bill? Te mit keresel erre?
- Téged! Miya kiborult, mondott is valamit, de nem nagyon értettem. De most fő, hogy megvagy.
Hátra tekintettem mit sem törődve imádottammal és már nem láttam sehol a kocsit. Felsóhajtottam és magam elé morogtam:
- Eltűnt...
- Tessék?
- Semmi! Semmi... semmi csak...
- Nat, ha ilyen sokszor hajtogatod azt, hogy 'semmi' nem jutunk egyről a kettőre. Majd ha otthon megnyugodtál elmondod! De figyelj már, te sírtál?
- Nem, csak bepislogtam a szempilla spirálomat! Hát persze, hogy sírtam!!
- Jaj te jó ég. Nyugi! - majd átkarolta a derekam, majd magához vont. Végigfutott egyszer a fejemben, hogy Miya ehhez mit szólna, de elvesztem Bill illatában... nem olyan, mint Tomé! De nekem mégis pont megfelelő..
- Csak most már menjünk haza. Felhívom Georgot és Gustavot is...
- Mert ők merre vannak?
- Szét váltunk mikor téged kerestünk. De már megtaláltalak és ez a lényeg! Csak ezt velük is tudatni kell.
- Ez a lényeg?
- Ööö... igen, ezt mondtam.
- Mármint te aggódtál értem?
- Ööö... milyen furcsa kérdéseid vannak!
Átnyúlt hátam felett és magához húzott miközben felhívta a fiúkat. Nem hazudok: élveztem a helyzetet. De vajon Miya mit szólna ehhez? Ó, te jó ég! Biztos megharagudna. Vagy nem tudom... és Tom merre van? Róla Bill nem ejtett szót!