Nat könnyelmű utasítása arra buzdított, hogy ideje fel keresnem Billt, akár hol is tartózkodik éppen. Persze mint eddig, ez is könnyebnek bizonyult fejemben mint gyakorlatban. Kiszámítható gondolataim csak azon jártak, hogy épp egy kuka mellett találom meg vagy pár méterre a lakókocsitól. De nem így történt. Újból eluralkodott rajtam az aggodalom amit már szinte ritmusomnak vettem minden egyes alakalommal. Ilyen az én életem, tele van aggodalommal. S most éppen Bill az aki ezt kihozza belőle. Sejtelmem sincs hol a fenébe van, és elég csekély esélyt is érzetem az iránt, hogy majd hívásomra ő fogatást fog adni. Nah persze...én hülye nőszemély beletiportam a sárba, és még én kérek segítséget? Nagy bolyongásom közepette, hirtelen elillant minden aggodalmam mikor egy épület tetején pillantottam meg az eltűnt személyt. Zsebre dugott kézzel vagy anélkül, nagy nehezen ráerőltettem magamat a lépcső mászásra. A lépcső rengeteget hamar a hátam mögé tudtam, de a nyilvánosság előlépés döcögősre sikeredett. Igaz, eleinte minden csendes volt, aztán az az ajtó csattanás. A fene ebbe a huzatba! Gondoltam, mire váratlanul minden éber tekintett rám hárult. Bill éj fekete szemeit rám vetette, én pedig sajátjaimat lesütöttem. Szinte már égett a kellemetlenség a gyomromtól dél tájba, de mindenképp közölni akartam vele őszinte sajnálatomat. Habár megint kifogott rajtam az idő!
- Bocsáss meg! - nah igen, ez ugyan nem az én számból hangzott el, de a lényeget teljes mértékben magába foglalta. Mégsem értettem okát bocsánatkérésének, hisz én voltam vele bunkó, akkor miért kér elnézést?
- Miért kérsz bocsánatot? Azt nekem kéne! - meglepetten adtam tudtára.
- Én kérek elnézést, az imént történtekért.
- Elfogadom a bocsánatkérésedet... - adott rá rögtönzött választ.
- De. - már jól kezdődik, ez a szó mindig is kihozta belőlem a félelmet. Hiszen olyan bizonytalan szó, nem?
- Azért rossz érzés fogott el, hogy nem tartod tiszteletben az érzéseimet irántad.
- Óóó, én tiszteletben tartom és tartottam is, de nem könnyű megemésztenem. - válaszoltam határozottan, miközben mellé sétáltam a korlátnak támaszkodva.
- Ezt úgy értsem, hogy nem vagyok az eseted?
- Nem-nem, szó sincs erről...
- Akkor mégis mit tart vissza? - e kérdésére, még talán én sem tudtam volna megfelelő választ adni. Aztán beugrott Nat kérlelő tekintette, mikor nagy erőlködése között elújságolta, hogy Bill-be szerelmes. Igen, ez még szívfacsarítóbb mint azon morfondírozni, hogy mit fognak érezni a lelkes rajongók ha valóban egy párt alakítanánk. De az ő tekintette is kételyeket merített bennem, mintha kézzel-tapintható lett volna a szeretett éhsége. Istenem, hát ilyen bonyodalmak is születhetnek egy ilyen világba?
- Én...én...Bill, gondolj bele...ha mi összejönnék annak szerinted nem lenne valamelyest marandó következménye? Hisz tinik milliói bálványoznak... és - majd hirtelen szó csata bontakozott ki.
- És ezt épp te mondod, aki az hirdeti minden embernek, hogy teszek a véleményetekre?
- Bill kérlek!
- Ha annyira undorodsz a választ adástól akkor miért nem mondasz nemet!? - hagyta el száját néhány könny cseppet is kikívánkoztatva. Tudtam jól, milyen érzés kavarog benne de küszöbölni mégsem tudtam. Hátat fordítva enyhíthet magán melyet most a sírásba fojtott. Erősen megmarkolta a korlát vashüvelyes vázát, miközben tovább sírt. Kín szenvedés volt mindezt végig nézni.
- Tudod, Miya. Életembe először éreztem azt, hogy végre jól döntöttem. Hittem, hogy végre megtalálom a boldogságot veled. De sajnos, valakinek újból fel kellett nyitnia a szemem. - közölte, mire váratlanul sarkon fordult. Megálljt ugyan parancsolhattam volna, de miért is hallgatna rám? Semmivel nem tarthattam vissza. Csak egyetlen szóval.
- Bill...én is...Szeretlek! - tört ki belőlem az aggodalom küszöbén, amit lassan a fájdalom követett.
- Szeretsz?? - bár még mindig háttal volt nekem, de ez a szó még őt is megingatta.
- Bill, ne hagy itt! - és őt követve én is könnyeket eresztettem. Nem csak miatta, hanem Nat miatt is akit most alaposan cserben hagytam. Kénytelen voltam igent adni, még ha nehezemre esett is. Bill pedig, ezt látva azonnal ott termett mellettem és egy baráti ölelésbe karolva át. Mondanám, hogy nem volt jó, de akkor bizonyára hazudnék.
- Te komoly elhitted, hogy magadra hagytalak volna? - kérdezte mire én megkönnyebbülve elmosolyodtam rajta. Ölelése szinte olyan benyomást kölcsönzött nekem, mintha minden test melege a lelkéből távozott volna és vékony kis teste erre még inkább rácáfolt. Megszűnt az idő körülöttem. Semmi másra nem vágytam, csak erre az ölelésre szavak vagy cselekedetek nélkül. Csak a kettőnk lelki kapcsolata, amit most ölelkezve tanúsítunk. Mindez olyan jó érzést váltott ki, hogy szinte 20 percen át nem szabadultunk egymás karjaiból. Mindössze csak ketten, egymagunkban, egy épület tetején. S ez is bőven elég egymás tudtára adni, hogy igenis szükségünk van egymásra. Talán valóban ez lenne a helyes út? Esélyt adnom egy kibontakozó kapcsolatra?
- Te meg tényleg azt hitted, hogy én visszautasítalak? - vágtam vissza, mire ő is elmosolyodott. Nem is kell említenem, hogy bekövetkező perceket is ebben a pozícióba élveztük. Olyannyira jó érzést adott, amit nem bírnék szavakba önteni. Az este is hamar leszállt de mi még mindig magunkra fordítottunk minden egyes másodpercet. És ez így ment továbbra is míg végül vissza sétáltunk a lakókocsiba. Addigra, különváltak útjaink. Én a szobámba a békésen szunyókáló Nat mellé, ő pedig a többi társával adta át magát az éjszakának.

***

Másnap arra ébredtem, ahogy jó baráti köszöntésből Nat bordán rúg a lábával. Nem éppen kellemes üdvözlés, de a szándék a fontos. Később, mikor én is megajándékoztam egy jókora rúgással, követe a példámat ami ösztönösen a kávé hangja indított meg. Kézbe ragadva a meleg koffeintől duzzadt folyadékunkat, tértünk rá a már jól ismert kibeszélő témákra.
- Szóval...sikerült meglelned Billt? - kérdezte Nat a kávés bögre mélyén.
- Igen, és nem éppen kedves hangulatában.
- Nah mesélj! - megragadva a kezemet húzott a kanapéra, kíváncsi tekintetivel.
- Hát, tudod. Volt egy kis lelkizés, magyarázat míg végül egymás karjaiba borultunk.
- Nah ne!!!
- De igen! Hidd el nekem is elég furcsa reakciókat váltottak ki. Már a fájdalma is idegileg kikészíttet...
- Akkor most ti is együtt vagytok? - hadarta el örömtelien.
- Mi?? Dehogy....és mi az, hogy is??? Basszus, csak azt ne mond, hogy te azzal a halképűvel jöttél össze?
- Hát miután tegnap erényesen lesmárolt.
- Fújjjjj!!! - undorodtam el rajta.
- Ne fújjolj! Neked meg ott van az ikertesója!
- Kibeszélt itt róla, mi nem vagyunk még együtt!!!
- Háh, kimondtad azt a "még" szót! - legszívesebben belefojtottam volna a kávés bögréjében, annyira irritált ez a téma. Igaz, nincs mit tagadnom, de nem szeretem elkapkodni a dolgokat. Ellentétbe vele, aki máris pasijaként tekinti Tomot. A társalgás azonnal abba is maradt, mikor váratlanul felbukkantak "ők". Most én voltam olyan helyzetben, hogy inkább belesüllyedtem volna a kávés poharamba.
- Szia Cica! - huppant le Nat mellé Tom, szorosan átkarolva oldalról. Nat erre inkább negatívan letessékelte magáról és levegőként tekintette.
- Ne hívj cicának, oké?! - fenyegetően pillantott rá, Tom pedig tovább vigyorgott.
- Szia Miya. - csendült föl Bill hangja is a távolból. Viszonzásul én is üdvözöltem, miközben felhajtottam az utolsó kortyokat. A kávés csevejnek innentől végét is szedték, én visszatértem a szobámba még mielőtt találkozott tekintettem Billével. De nem volt szerencsém. Épp a küszöbnél kapott el, mikor már azt hittem biztonságos körzetbe értem. Neki támaszkodva dőlt neki az ajtó félfájának magára öltve Tom lazulós küllemét.
- Ma tervezel valamit?
- Talán igen, talán nem. - adtam bizonytalan választ. Szeretem húzni az agyukat, hisz ettől tekinthető egy nő kiszámíthatatlannak és megközelíthetetlennek.
- Figyelj, ma le megyünk a srácokkal a partra...ti is jöhetnétek! - javasolta. És erre csak akkor döbbentem rá, mikor kitekintettem a buszból. Szóval a tengerpart. Éjszaka nagy mozgásba voltunk, az már bizonyos.
- Húh, tényleg? - pattan föl Nat helyeselve a javaslatot.
- Majd meggondolom. - adtam választ Billnek, mire ő kielégült mosollyal távozva tér vissza a hálókörzetébe. Eközben Nat a semmiből kutyafuttában behúzott a szobámba, mihelyst távozott Bill. Pillanatnyilag élvezte a felkérést és már elő is kapta merőben kivágott bikinijét is. Nos, igen...az enyém. Az enyém még a kanyarba se volt. Talán a nagy rohanásban otthon maradt. Tétlenül álldogáló személyemet látva Nat, egy pót bikinit is előhúzott böröndjéből, ami tökéletes klónja volt a másiknak csak más színben.
- Gondoltam rád! - mosolyodott el. Bevallom, nem igazán az én stílusom volt ez mindent megvillantó ruhanemű, nah de egyszer elnézni az ember. Még csak 10 óra múlt, de Nat már érdeklődően magára öltötte sajátját, hogy megbizonyosodjon annak jó benyomásáról.
- Nagyon szexi, Nat!
- Hmm, tudom. - dobta hátra vörös haját. Az arrogancia itt is tombol. Én kissé tartva a látványtól álltam a tükörbe, de ez meglepően tetszésemre való volt.
- Húh, Miya! Gyakrabban hordhatnál bikinit! - bálványozott kedves barátnőm. Viszont még se volt annyi bátorságom, hogy így jelenjek meg előttük. Elvégre nem vagyok az a magamutogató lány. Aztán végül megtört a jég és kifelé tartva vártuk a rögtön jött reakciókat és bókokat.