Az örvénylő tömeg és a fényképek vakujának fénye egy ismeretlen okból kifolyólag rémületet keltett bennem. Úgy kapaszkodtam Tom kezébe mintha bármelyik percben eltűnhetne a lábam alól a talaj. Talán mégsem volt ez a party olyan über király ötlet! De mivel ezzel a felismeréssel már akkor elkéstem mikor kiléptem abból a kocsiból, így tudtam, hogy immár fölösleges lenne ezen morfondírozni... talán efféle érzés lehet egy fegyházban padlót mosni?
- Nat, nyugodj meg.
Próbálkozott Tom egy esélytelen nyugtatással, amire én efféle választ adtam ideiglenes páromnak:
- Kösz a nyugtatást. De ez így akkor se fog menni!
Hirtelen megtorpantam, lábaim gyökeret eresztettek.
- Mi? Natalie, most nem állhatsz meg! Mindenki minket néz.
"Drágám, pont ez a probléma!" - Futott át az elmémen...
- Már megálltam, jó?
A mindenki az az összes körülöttünk lévő emberre vonatkozik és ez itt minden baj forrása! Tudom, hogy lámpalázam van, de ennyire még sosem volt... minden esetre a "mindenki minket néz" résznél jött a megtorpanás fogalma is. Hamarosan Bill ingerült hangja csattant fel valamivel előttünk:
- Hé, mi van már?
- Semmi. Natalie rosszul van.
- Mi? - így Miya. Hangjában a rejtekező aggodalom lassan kibontakozott, de Tom megnyugtatta:
- Nem nagy kunszt. Kicsi lámpaláz! Mindjárt megyünk mi is.
Miya ugyan aggodalmas tekintetet vágott, de Bill el tudta magával vonni. Tom most megint hozzám fordult.
- Jaj, Natalie...
- Nekem... vagyis én nem szoktam a középpontba lenni... és tartok tőle: már-már nem is akarok.
- Ne izélj már. Szokd meg! Végülis a tini idollal vagy egy párban, nem csoda, hogy te vagy a középpontban. Á, a féltékenység azért itt is nyomot hagy...
- Tini idoll, he? Nem vagy Te egy csöppet beképzelt?
Szóltam oda neki cinikusan, majd ő vigyorogva rám nézett. A mosolya továbbra sem tudta elvonni a figyelmemet a minket körbevevő körülményekről. Érzem magamon annak a sok ismeretlen embernek a tekintetét, szédülök, és érzem, hogy ki vagyok pirulva. Ez brutálisan hat a bennem tomboló tűzi játékra! Romboló erővel is akár. Mondjuk egy pontnál nevetségesnek is tartom magam, mert a világ egyik leghíresebb együttesének alkalmazottja vagyok, és mégsem bírom a sok, belém hatoló tekintetet. Innentől jobbnak tartottam, ha meg sem szólalok, mert még a végén tényleg azt hiszik, hogy Tom... nos értitek! Ezek a beszédfoszlányok, ezek a sokat elmondó tekintetek... kíváncsi vagyok, mit gondolhatnak rólam - és Miyáról... Félelmetes ez az egész! Jó lenne, ha menten elnyelne a föld - pillanatnyi benső kitörésemből Tom szakított ki. Megfogta a kezem! Erre persze még jobban elpirultam. Ó, és még én akarom, hogy ez a sok lány, akiknek nyilván a szüleik ilyen tehetős főmuffok (innen gondolom, hogy velem egykorú hölgyemények is vannak ezen a party-n ne gondoljon rosszat rólam. Ha azt hiszik, hogy mert Tom megfogta a kezem és itt suttog ilyen hülye nyugtatós szöveget a fülembe - s mindez azt jelenti, hogy mi köztünk van valami... akkor el kell mondjam: NAGYON TÉVEDNEK! - meg még ha a barátnője is lennék... attól, hogy híres, neki miért ne lehetne valakije?
- Nyugi Nat, mindjárt a vörös szőnyeg végére érünk...
- Ez volt eddig a legjobban sikerült megnyugtató mondatod!
- Tudom, de én alapból egy olyan ember vagyok, akinek a közelébe megnyugodhatnak a lányok...
- Tényleg? Én miért gondolom ezt ellenkezőleg?
- Egy randin megbeszélhetjük...
- Hagyjál...
Ezzel lezártam minden nemű következmény születési lehetőséget. Való igaz: már a szőnyeg végén toporgok, ahol beinvitáltak minket egy fura kis nappali szerű helyiségbe, ahol ez a rengeteg kíváncsi szempár fogadott, de továbbra sem nyugodtam le. Inkább helyet foglaltam egy szexi bőr kanapén, aminek ilyen fura bézs színe volt. Tom leguggolt elém, kezeit a térdemre szorította és kedvesen mosolyogva így szólt:
- Figyelj Nat, én most a fiúkkal megyek kezet fogni, beszélgetni, meg ilyenek.
- Ne csináld! Ne hagyj itt...
- Nyugi kiscicám... hamarosan visszajövök! Bár tudom, hogy a hiányom már most felemészt, de...
- Inkább menj.
Hát már nem vonom kétségbe: Tom sosem változik meg. Sóhajtásomra bemélyült a kanapé, és Miya termett mellettem...
- Hé, minden oké?
- Hogyne. Csak tudod... lámpaláz!
- Ó, hidd el: mikor először felléptem nekem is az volt.
- Mármint a Tokio Hotellel?
- Pontosan! Nagyon furcsa érzés, ahogy mindenki téged néz, tudom. De Nat! Képzeld azt, hogy otthon vagy, anyád ruhatára előtt és felvéve a legszebb ruháját a szobában libegsz ide - s oda.
- Hát menni fog, de ezt már régen nem csináltam!
- Tudom. Hát nem ott voltam?
- Ó, de igen!
Nevettünk, majd elkezdtünk beszélgetni. Aztán - magam sem tudom miért - de ezt kérdeztem barátnőmtől:
- Miya! Szerinted milyen Tom?
- Külsőleg egy majom, bensőleg egy görény... akár egy kiméra is lehetne!
Wáó - efféle válaszra számítottam. De a kiméra hasonlat az túlzás! Mert Tomot nem két vagy több állatból rakták össze... kuncogtam egyet, majd el gondolkoztam, hogy mindezt miért is kérdeztem meg... de semmire nem jutottam! Fogalmam sincs, csak úgy jött. Ekkor a tekintetem a srácokat kereste. Gustav éppen rulettezett, Georg térerőt keresett a telefonjával, Bill épp most fogott kezet egy őszülő aggal, de Tom... na oké! Erre számítottam... egy csini szöszivel kujtorog! Némi szánalom érzése után egy unott nyögés távozott belőlem és összefonva a karjaimat egy újabb sóhaj következtében megint barátnőmhöz fordultam:
- De most ezt miért kérdezted?
- Mit tudom én. De most nézz rá! Miért pont szőke?
- A múltkor egy barnával volt, nem emlékszel?
- Ja bocs, mikor Tom ribancozik mindig kikapcsol az agyam.
- Nekem is, nyugalom! Szánalmas.
- Hát ettől jobban én se fejezhettem volna ki a véleményem! De... szerintem Tomba is van jó dolog.
- Micsoda? Az egyenlítőt beterítő egója?
- Hű Miya! Te még mindig haragszol rá amiatt a másik szőke miatt?
- Hát persze. Nem értem: minek kell így kihasználnia az embereket? Tudja jól, hogy a sok kis csitri mind arról álmodik, hogy majd Ő lesz az a szuka, akiért Tom meg fog változni. De miért kell visszaélnie ezzel az egyirányú vonzalommal?
- Nem tudom.
Lehajtottam a fejem, mert tudtam, hogy Miya igazat mond. Mint mindig! Ezen már meg se kéne lepődnöm. Jó, hogy így tud reálisan gondolkozni! Csak én meg fölöslegesen reménykedem abban, hogy Tom valaha is megváltozik...

***

Már itt vagyunk egy jó órája, és Miya támogató jelenléte olyan nyugtatással tölt el, hogy már észre se veszem a sok, minket középpontba állító tekintetet. Éppen felálltam, amikor egy kb. velem egykorú fiú is épp az én útirányommal megegyezőt választotta. Kopp! Úgy nekimentem, hogy ő is elesett meg én is.
- Hoppá! Ne haragudj!
- Semmi baj kisasszony, én voltam a bűnös.
- Natalie! Látom hozod a formád...
Szólalt fel a hátam mögül kedves, egyetlen barátosném. Köztudott, hogy a szerencsétlenség szigetén én lennék a királynő, de azért ezt nem kell ennyi embernek tudnia! Viszont nem nagyon zavart, mert nevettem. A fura fiú felsegített, majd útjára ment. Ránéztem Miyára, aki még mindig nem hagyta abba a kuncogást.
- Kösz Miya!
- Szívesen.
Megint kifakadtam. Hát ez nem igaz! Hogy tud még egy szóval is így megnevettetni? Ilyenek ezek a legjobb barátnők...

***

Mindig azt mondják, hogy a puncs az ilyen komolyabb partykon a legfinomabb. De én most nem tudom eldönteni, hogy ez egy fanparty e vagy egy komolyabb hangvételű party. Minden esetre a fiúk és Miya ismét felléptek. Miután ez is lezajlott Miya ismételten odajött hozzám és alig ért oda, de már sereglettek is az ismeretlen egyének.
- Fantasztikus amit a színpadon tetszett művelni!
- Köszönöm.
- Rég óta táncol?
- Eléggé.
A kérdésáradatban nem tudom miért, de olyan büszkeséget éreztem, hogy nekem egy ilyen lány a legjobb barátnőm. Szerintem ő is élvezte a helyzetet! És az estének még koránt sincs vége. Mikor folytatódott a zene nekem is volt szerencsém egy kicsit a központba lenni, de nagyon rossz volt. Folyton dadogtam! Ám ugyanott jó is volt, hisz az egóm tökéletesen a helyén van, de mégis... zavarban voltam!
- Maguk lennének a Tokio Hotel új alkalmazottjai?
- Hát. Nagyon úgy tűnik!
Kérdések, kérdések, kérdések... ez nem ér! Én is szeretnék kérdezni. Például, hogy mi olyan érdekes abban, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért jöttünk... de esélyem se volt visszakérdezni, mert hamar menekülőre fogtam egy sminkigazításra hivatkozva. A lépcsőig jutottam barátnőmmel az oldalamon, amikor a harmadik, vagy negyedik lépcsőnél pont úgy léptem, hogy a lábam a lépcső szélénél meginogjon. Szabályos, lábfelrepülős zuhanás volt és egy fokot teljesen átbuktam. Miya a szája elé kapta a kezét, majd letrappolt mellém:
- Ezt már vártam. De jól vagy?
- Nos... elképzelhető, hogy...
Felálltam - volna, de a bokám úgy látszik feladta a szolgálatot. Fájdalmasan felsikítottam, és a korlátba, valamint Miyába kapaszkodva próbáltam megtalálni az egyensúlyt. Végszóra érkezett Georg, aki a lépcsőn felfelé közelítve lehetett tanúja Miss Főszerencsétlen (vagyis jómagam) újabb jelenésének.
- Hű, lányok! Minden rendben?
- Nem igazán. Natnak kiment a bokája. Tudsz segíteni?
Georg válasza az volt, hogy odalépett hozzám és felkapott. Ránézett Miyára, és így szólt:
- Közöld a fiúkkal, jó? Én visszaviszem Nataliet a kocsiba. Lent találkozunk!
- Jó.
Miya eltiplizett. Szép volt Natalie Kimberly! Még szerencse, hogy a Loston nőttem fel, mert abból el tudtam lesni egy pár túlélési technikát - a sikítozás mellett, mert ezzel az egyel nagyon nem szimpatizáltam. Remek! Most bűntudatom van, hogy a fiúknak miattam kell lelépniük erről a partyról, ami az ő közreműködésük segítségével kellett volna lezajlani... tényleg szerencsétlen vagyok! Nem titok.