{ A vallomás

Az alvás ma sem indult eget verően gyorsan. A legtöbb időt - amit Gustav és Tom együttes horkolása zavarta meg - szótlanul az éjbe hallgatva töltöttem. De a reggelt még sem akadályozhattam meg, hogy késleltessem. Úgy indult mint náluk „egy átlagos nap”. Aztán rájöttem, hogy önfejűen hiszékenységem a nap végére teljesen fejre fordult. A koncert eljövetelétől a turnébuszig, hirtelen körbevett minket a rajongó tábor. Szívem szerint horror filmet megalázó kaszabolásba kezdtem volna így megszabadulva tőlük. Viszont elnézve, hogy a valóságban vagyunk és még egy szamuráj kés sincs nálam, hagytam, hogy tudatalattimba mindez átéleződjön. A tömeg hajthatatlan volt, már láttam az első jeleket amint a biztonsági őrök veszélyes gorillákként megküzdenek velük, de mind hiába. Csak gyűltek és gyűltek mint patkányok a csatornába. Ekkor vettem végét a harcjelenetnek és egy hatalmasat a térbe kiáltottam.
- BOMBA!!!! - sikoltoztam hihetően, talán még ma a banda is elrettent e szó után. Ezután csak arra eszméltem, ahogy mindenki fejvesztve menekül. Natalie is kétségbeesetten húzott el, ekkor jöttem rá, hogy talán egy picit elvetettem a sulykot.
- Csak vicceltem...csak azt akartam, hogy elszeleljenek! - mondtam neki mire ő végre elengedett erős markolása közül. Egy erőteljeset felnevetett miközben megjelent a banda.
- Mi olyan vicces?! Hisz nem halottad!!!? - idegesen túrt fekete hajkoronájába Bill, Nat érzéketlen cselekedetére. Újra fölnevetett én pedig ugyanúgy csatlakoztam hozzá. Míg ők teljesen ledöbbenve pislákoltak én megpróbáltam elmagyarázni de továbbra sem változott a helyzet. Most inkább az volt bosszankodó ok, hogy miért hagyják el ilyenek a számat! Rávezetésképpen egy épület felé mutattam mivel a turnébusz teljesen szem előtt volt és kockázatosan nem vetemedek arra, hogy újból arra felé sétáljunk. Nat életvidáman ugrándozott hirtelen jött ötletemre. Mivel Berlinben voltunk egyenesen a belvárosban, nem láttam okát, hogy megmutassam Nattal 15 évet kibírt otthonunkat. Ügyesen elnavigáltam a bandát a feltűnés legkisebb jelét mutatva a sikátorok között cikázva, míg végül elértünk a bejáratig. Épp úgy állt mint mikor távoztunk. Semmi új. Arra számítottam, hogy távozásunk után majd nem fog az eredeti helyén állni. De nem így lett. Barátságosan betértem a lakásba közben Nat szélvészen elsüvítve mellettem.
- Anya!! Apa!! - hallatszott a másik helyiségből. Jó benyomást mutatva erőltettem a srácokra, hogy mielőbb vegyék le a cipőjüket, és láthatólag nem igazán voltak ehhez hozzá szokva. A küszöb mögül feltűntek a pótszüleim én pedig azonnal a nyakúkban termettem.
- És az csúf béka itt van? - Nat aggódva kérdezgette.
- Focizni van az osztálytársaival, náluk tölti az estét is. - felelte anyja akiből láthatólag teljesen kivehető volt a 25 év. Pedig már 40 múlt. Már-már az idősebb nővéremként tekintek rá.
- Apa, Anya! ŐK itt a Tokio Hotel! - hadarta el Nat.
- Áááá....és még én másra számítottam. - szólalt meg James, Nat apja arrogánsan. Ő volt az a személy a családban aki valóban elfoglalta a családfő szerepét. Ilyen apát csak ajánlani tudok mindenkinek. A bemutatkozás lassan lezajlott és a család egyenest az ebédlőbe vezette a bandát. Ott aztán kaja-kaja hátán tornyosult. Ezért szeretek én itt lakni. Ételből sosem fogyatkoztunk.
- Nah és, szeretitek az R&B? - szólalt föl James alaposan megtömve száját.
- Nem igazán szeretjük. - apró félelemmel válaszolta Bill. James újból arrogánsan elmosolyodott és kezét intve kérte feleségét, hogy megtöltse üres boros poharát.
- Apa! Ma itt aludhat a banda? - hangzott el Nat szájából kérlelően mire a békésen ivó apja az asztal irányába köpte minőségi italát. Rátekintett egyetlen kicsi, ártatlan lányára aki sürgősen elmélyült az ülésben.
- Kérlek James, oda kint már sötét van...és ilyen időben nem járkálhatnak egyedül. - felelte Cassandra lánya oldalára állva. Az apja értelmes fejet vágva bólintott majd szótlanul felállva pedig morcosan távozni tért. A küszöbben megtorpanva rásandított vérszomjasan a fiúkra akik azonnal ijedt képet vágtak. Igaz, ezt leszámítva a vacsora többi része zökkenő mentes telt. Viszont Tom egyre többször vetette szemét Nat anyára. Gyanakvóan figyeltem ahogy oda settenkedik Cassandrához mosogatása közben. Nem tetszésemet egy szem legyintéssel közöltem, Nat pedig ijedten pillantott rá anyára.
- Megmutatom az alvóhelyeteket!! - hangosan rögtönözte Natalie, a banda pedig lassan távozott az ebédlőből. Kivéve egyet! Nah vajon ki?!
- Tom, mielőtt még a nyáladban tocsognánk amit Nat anya iránt ennyire nyilvánvalóan mutatsz, ajánlom, hogy mielőbb térj aludni amíg jó kedvemben vagyok!! - parancsoltam rá az ajtó félfának dőlve. Cassandra semmit szólván eltűnt a látótávolságomból míg Tom szúrósan ölt szemeivel. Nem mintha nagy sikert ért volna el.
- Hogy lehetsz ilyen beképzelt, perverz... - kezdtem bele szokásos sértegetésem mondókájába mire váratlanul a szavamba vágott.
- És jóképű. - tette hozzá öntelten. Tudatába voltam, hogy csak még jobban fel akar dühíteni, de sajnos nem az az udvarias és illedelmes viselkedésről vagyok híres mint akkoriban elvártak volna tőlem. Kakaskodóan odalépett hozzám enyhén összeérintve mellkasunkat. Ha a nézéssel ölni lehetne akkor mi már rég a padlón lennénk.
- Talán valami nem tetszik?!
- Valóban nem tetszik. Lássuk csak...talán az, hogy létezel!! - vágtam hozzá cinikusan. Nos, úgy látszik ez a beszéd párbaj egy darabig el fog tartani. Gondoltam magamban akkor még kiszámíthatóan, de abban pillanatban valami más is eltörpülni látszott.
- Tényleg?!! Akkor miért vagy még itt?! - összetűzésünk kezdett átcsapni mint amiket a szappanoperában oly drámai levezetnek. Legszívesebben már akkor megajándékoztam volna egy „helyretevő” pofonnal de túl nagy rizikót nem vállalok, főleg az otthonunkban.
- Ne aggódj, most azonnal választ adok kérdésedre!! - rögtön sarkon fordultam s úgy meglepetten hagytam magam mögött. Mire felértem a szobámba, tárult fel elém a banda kimerült és ellustult látványa. Mind az ágyon fekve élvezték a semmitevés érzését míg mi Nattal a nem éppen kényelmeseb padlót választattuk alvóhelynek. Csak egy pillanatra hittem azt, hogy végre nyugtom lesz mire feltűnt Tom is az ajtón bejövetelt. Habozás nélkül távoztam a helységből, már a látványa is valahogy frusztrált engem. Kirohantam a folyósora, át a teraszra ahol Cassandra társasága fogadott. Kint nézegette az égboltot én pedig halkan csatlakoztam hozzá.
- Mi a baj, Miyám? - fordult hozzám Nat anya aggódóan.
- Semmi......csak egyszerűen nem tudok megbirkózni velük. - feleltem.
- Drágám! Nem az kösse le a figyelmedet amit rossznak látsz, hanem azt vedd észre ami jó. - tanácsolta, de nehézen fogalmazott mondatai valahogy mégsem jutottak el a tudatomba.
- Ezt meg hogy érted?
- Az ikrek heves érzelmeket táplálnak mindkettőtöknek. - hallatszott visszhangként a fejembe mondata.
- Csak el kell fogadnod őket és garantálom, hogy majd megnyílnak előtted! - mondta miközben átölelt. Hamarosan ő is távozni tért de én továbbra sem láttam nyugosztalt a történtekben. Kint ücsörögve a csillagokra szegezve a szemem zörrent meg a kilincs elbukkanva az ajtóból maga a Tokio Hotel front embere. Megszeppenve fordultam felé miközben odasétált a korláthoz.
- Mit csinálsz? - érdeklődött kíváncsian, viszont belőlem nem jöttek olyan ösztönösen a szavak.
- Miért érdekel?
- Hát, tudod, elég furcsa volt azt látni, ahogy kutyafuttában távozol a saját szobádból mert Tomot láttad bejönni az ajtón. - ügyesen köntörfalazott.
- Jah, jah...de pontosan miért jöttél utánam?
- Mert aggódtam. - közölte nyíltan. Belepillantva éjfekete és szinte felperzselő szemébe fokozta bennem az ilyenkor nem éppen alkalmas arcpírt az arcomon. Sosem szoktam ilyen lenni, mégis ő az a szerencsés aki ezt ki tudja hozni belőlem.
- Te most zavarban vagy? - fedezte föl Bill, mire én elővettem a véget nem erő kuncogós énemet ezzel leplezve felismerését.
- Nem...nem! - fakadtam ki nevetve. Szemeimet újból a csillagokra tereltem, reménykedve, hogy sikerült lezárnom ezt a témát. Váratlanul a vállamra került egy meleg és vászon tapintású ruhaanyag ami kísértetiesen hasonlított Bill egyik kabátjához. És valóban az övé volt.
- Nem akarom, hogy megfázz. - válaszolta e figyelmes gesztus után.
- Nem muszáj úgy tenned mintha már jó barátok lennénk.
- De hát azok vagyunk...talán...talán még több... - a pillanat hevében, hirtelen belépett James megtörve a beszédet. Haragosan ránk pillantott, engem pedig azonnal berángatott mellőle még mielőtt elhangzott volna válasza. Ordítva parancsolt föl a szobámba, ő viszont visszafele sétált a teraszra. Felfelé haladva a lépcsőn kukkantottam ki a kis ablakon ami egyenesen a teraszra nézett. Tudtam jól, hogy ebből csakis rossz sülhet el. Résre nyitva az ablakot hallgattam bele a nem éppen barátságos társalgásba.
- Mégis mi a fenét képzelsz az én házamban, he??!! - rótta meg mindentől eltekintve Natalie apja, Billt.
- Sajnálom, mrs. Kimberly, de nem tudok megálljt parancsolni amit most befogadott lánya iránt érzek. - hallottak után teljesen meghökkenve álltam az ablak előtt s ez a mondat egyre többször futott át az agyamon, mintha egy karambol zajlott volna le a fejembe amit nem voltam képes kiküszöbölni. Valóban megéltem volna, hogy Németország legfelkapottabb együttesének énekese szájából távoznak e szavak? Rendkívül felkavart ez a dolog, mintha sakkban tartana valaki. Tehetetlenek érzetem magam, oly mértékkel ütött arcomba ez a mondat, hogy arra sem voltam képes, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Erre végképp nem számítottam. Mialatt én próbáltam megemészteni a történteket a másik pillanatban váratlanul könnybe lábadt a szemem. Valami oknál kifolyólag hibásnak érzetem magam, hiszen nem ez volt az igazi szándékom. Én csak adni szerettem volna valamit a művészetemmel amit most a táncba folytok. Másrészt tudtam jól, hogy Natalie barátnőm halálosan oda van érte és nem bírnám elviselni ha most ez rossz érzéseket keltene benne. Teljesen letaglózva rogytam le a lépcső egyik fokára miközben megbirkóztam könnyeim megfékezésével. Valóban egy szerelmi vallomásnak voltam szemtanúja?